A 20. század költőkirálya

Nyolcvan éve, 1926. december 29-én hunyt el Rainer Maria Rilke osztrák író és költő, a huszadik századi költészet egyik legnagyobb alakja.

Prágában született 1875. december 4-én. Apja vasúti tisztviselő, anyja viszont régi nagypolgári család sarja volt, aki mindvégig elégedetlenkedett rangon alulinak érzett házassága miatt.

1894-ben már megjelent egy verseskötete, s elhatározta, hogy irodalmi pályára lép. 1895-ben beiratkozott a prágai Károly Egyetemre, ám egy év múlva csapot-papot otthagyva Münchenbe ment. Itt ismerkedett meg 1897-ben Lou Andreas-Saloméval, egy német tudós feleségével, aki hamarosan a szeretője és szellemi társa lett. Neki írta Rilke firenzei naplóját, amelyben először foglalta össze esztétikai nézeteit, s vele utazott el 1899-ben és 1900-ban Oroszországba, ahol többek között Tolsztojt is meglátogatták. Az orosz táj, az emberek olyan élményt jelentettek Rilke számára, hogy haláláig választott hazájának nevezte az országot. Ekkor kezdte írni első jelentős kötetének, Az áhítat könyvének darabjait, amely egy orosz szerzetes imáit tartalmazza.

1902-ben Rilke egy német kiadótól megbízást kapott, hogy könyvet írjon Rodinről, s a költő ekkor Párizsba költözött. Tizenkét évig élt itt, kisebb-nagyobb megszakításokkal. 1905 és 1906 között Rodin személyi titkára volt, s tőle tanulta meg a szüntelen munkálkodás művészi erkölcsét, a részletek aprólékos kidolgozását, a dolgok lényegének megragadását.

A párizsi években Rilke új lírai formát fejlesztett ki, az ún. Dinggedichtet, „dologi verset”, amelyben a fizikai tárgyak lényegét próbálja képszerűen megragadni. Ekkor írta egyik legismertebb versét, az Archaikus Apolló-torzót, amely az 1907-es Új versek kötetében jelent meg. Párizsban fejezte be egyetlen, erősen önéletrajzi ihletésű regényét, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseit, a modern regény egyik korai remekét.

A túlfeszített munka, az állandó szellemi készenlét miatt azonban az 1910-es évek elején Rilke mély depresszióba zuhant, s egy darabig képtelen volt írni. A gyógyulás első jeleként 1912-ben megszületett a Duinói elégiák első két verse, közreadásukkal azonban várt, mert egy új ciklus darabjainak ígérkeztek. Az I. világháború kitörése Münchenben érte, s a katonai szolgálatot ő sem kerülhette el: 1915-ben behívták Bécsbe az osztrák hadseregbe, de már 1916 júniusában leszerelték, s így visszatért Münchenbe. 1919 júniusában Svájcba utazott előadó körútra, s kisebb párizsi és velencei utakat leszámítva itt is maradt haláláig. 1921-től egy pártfogója jóvoltából Muzot-ban, egy Rhone-völgyi kastélyban vendégeskedett. Itt fejezte be 1922-ben a Duinói elégiákat, s megírta az Elégiákhoz hangulatilag és témában is kapcsolódó, 55 darabból álló Szonettek Orpheuszhoz című sorozatot. Muzot-i visszavonultsága idején is tartotta a kapcsolatot barátaival, csodálatosan megírt leveleiben érintkezett velük.

1925 elején ismét felkereste Párizst, ahol költőkirálynak kijáró tisztelettel fogadták hívei, de a látogatás túlságosan próbára tette megrendült egészségét. Valósággal megszökött, visszatért Svájcba, ahol hamarosan diagnosztizálták nála a szörnyű kórt, a fehérvérűség egyik ritka fajtáját. A betegség már annyira előrehaladott stádiumban volt, hogy az orvosok nem tudtak segíteni rajta, s 1926. december 29-én egy Val Mont-i szanatóriumban meghalt.