Az anyanyelvvel azonosult anyaszeretet

A város szellemiségén túl az önkormányzat anyagi és erkölcsi támogatása ebben minden bizonynyal közrejátszott. De lehet, hogy a szárnyait bontogató magyar egyetem is immár éreztetni kezdi szellemi kisugárzó erejét. Annál is inkább, mert József Attila költői örökségéhez a szlovákiai magyar diákságnak megvan a maga külön jussa.

Érzékletes képet ad erről Szalatnai Rezső József Attila és szlovákiai barátai címmel az Arcképek hegyekkel című, a pozsonyi Madách Kiadó gondozásában 1969-ben megjelent veretes eszszékötetében szereplő, a személyes találkozás egyéni ízeivel átitatott írása. S maga az emlékidézés szinte a József Attila-i életút hányattatásai és a szlovákiai magyar kisebbségi szellemi kapaszkodókeresés viszontagságai közötti rokonságot sejtető képzettársításokra csábít.

Szalatnai Rezső a szlovákiai magyar cserkészet keretei közül kinőtt, s a falukutató valóságfeltáráson át a társadalmi tenni akarás és a kisebbségi küldetésvállalás irányába elinduló Sarló mozgalom résztvevőjeként, immár tanári diplomával a zsebében találkozott József Attilával Pesten. Szalatnai a találkozás élményeit és a Sarló József Attilához fűződő kapcsolatait megörökítő vallomását még 1957-ben, immár Magyarországon élve vetette papírra. Akkor, amikor Szlovákiában a Sarlónak még a puszta emlegetése is titkosrendőri kíváncsiskodást váltott ki, minthogy a Sarló kapcsolatot tartott fenn a szlovák baloldali értelmiségnek a DAV című folyóirat köré tömörült csoportosulásával. Ennek tagjai, később, a második világháború után politikai pályára kerülve az ötvenes években jó ideg, gyakorlatilag 1963-ig börtönbüntetéssel, sőt akasztófával is sújtott főbenjáró bűnelkövetőknek számítottak. A Sarló élvonalába tartozó Lőrincz Gyulának, a szlovákiai magyarság sokáig egyszemélyes politikai képviselőjének hallgatnia kellett Sarló-beli ténykedéséről, olykor azt nyilvánosan is megtagadva.

A hatvanas évek közepén elindult csehszlovákiai liberalizálódás a szlovákiai magyar berkekben lehetővé tette a Sarló hagyományainak újraélesztését, amiből Szalatnai Rezső oroszlánrészt vállalt a Dobos László által szerkesztett Irodalmi Szemlében. S a prágai tavasz még élő hajtásainak megóvására törekedő szlovákiai magyar közegben ekkor látott napvilágot Szalatnai Rezső említett gyűjteményes kötete.

Nemsokára azonban ellentmondásos helyzet alakult ki Szalatnai Rezsőnek a szlovákiai magyar szellemi életben a hatvanas években örvendetesen kiterebélyesedő szerepvállalása körül is. A fiatal költők Egyszemű éjszaka című kötetének a poétika, a szövegközpontúság irányába elmozduló költői világképét súlyosan elmarasztalva a közéleti költészet kizárólagosságát védő hangot ütött meg „a költő törvényíró” szemlélet jegyében. S ebben, ahogy Fónod Zoltán írja az Irodalmi Szemle 2003. évi 6. számában megjelent tanulmányában, „a »bajvíváshoz« fegyvertársak is akadtak. Súlyos tévedés lenne azonban a támadások mögött az akkori politikai élet akarnokjainak az acsarkodását, cselszövéseit feltételeznünk, mivel a vita elindítása s a megszólaló kortársak észrevételei, elmarasztalásai nem politikai megrendelést elégítettek ki, hanem saját véleményüket fogalmazták meg, a művészetek iránti érzéketlenségükkel, a kísérletezések és a másság iránti elfogult magatartásukkal együtt.” S ezután jött egy újabb fordulat.

Ugyancsak a Madách Kiadó gondozásában megjelent Szalatnainak a Kisebbségben és igazságban című cikkválogatása, mely immár a kisebbségen belüli „konszolidált” hatalom gyakorlói által szorgalmazott támadások kereszttüzébe került. Az egyik kritika szerzője (Bábi Tibor) Szalatnainak a Sarlóban kifejtett tevékenységét valamiféle, a kommunista ideológia alapján értelmezett „szabadkőművességként” aposztrofálta, segítségül használva a szociáldemokrata Szalatnaival szemben Fábry Zoltán korabeli bírálatát. Fábry írása a kommunista szemlélet kizárólagosságán belül is a legszélsőségesebben dogmatikus, rövidesen a kommunista párt által is kisiklásnak nevezett politikai irányvonalat tükrözte. Ez volt a Fábry számára később lelkiismeret-furdalásokat is okozó proletkultos-rappista időszak egyik tehertétele.

ĺme: történelmi sorscsapások eltérítésre képes hatóereje József Attila szellemének a kisebbségi létbe is betörő áradásával szemben! Hisz az úgynevezett „egyszeműek” színre lépése valójában a költészet önmagával azonos József Attila-i értelmezésének jegyében fogant. S épp ezen a szálon keresztül talált a szlovákiai magyar diákság sarlós nemzedéke József Attila költészetéhez – Szalatnai Rezső közreműködésével – utat. Mert a sarlósok tudtak arról, hogy amikor lapjuk hasábjain napvilágot látott az első József Attila-költemény, több verse már a liberális beállítottságú Kassai Naplóban is megjelent.

Magáról József Attiláról először a budapesti Eötvös-kollégistától, a későbbi egyik legjelesebb szlovákiai esszéírótól, Vass Lászlótól hallottak. A budapesti Bartha Miklós Társaság Pozsonyba látogató egyik csoportjának tagjaként a hazaiaknak sajnálkozva számolt be – amint Szalatnai Rezső írja – a pozsonyi főpályaudvarról a „Stefánia út rügyező gesztenyefái alatt bandukolva”, hogy József Attila a gyorsvonatról lemaradt.

Ezután, 1930 nyarán kereste fel Szalatnai Rezső Pesten a híres Japán kávéházban a költőt, aki az ott töltött néhány nap során bemutatta neki a várost, és ismertette vele a „pesti állapotokat”. Szalatnai emlékezetében megragadt, hogy József Attila jól ismerte a szlovákiai magyarság helyzetét, a kisebbségi sorsot átérezve a cseh és szlovák irodalmi helyzet felől is érdeklődött, és különösen az apró részletekre volt kíváncsi. Az egyik séta közben belenézett vendége útlevelébe, és a fontoskodó hivatalosságot utánozva adta vissza azt, e szavak kíséretében: „Útlevél, útlevél... úgy szeretném látni Pozsonyt, a hegyeket, te, a Tátrát! Vigyél magaddal!”

A búcsúzásnál a Déli pályaudvaron megállapodtak abban, hogy a népi írókkal együtt tesznek a szlovákiai magyar városokat végiglátogató körutat. A csehszlovákiai rendőrhatóságok azonban a kérvényt visszautasították. József Attila – ahogy Szalatnai megjegyzi – eljutott ugyan Bécsbe és Párizsba, de sohasem látta meg a Szlovákiához került ősi magyar városokat, ahol annyi híve volt.

A költő nővérének, József Jolánnak Szalatnaihoz 1938 májusában írt levele szerint verseinek első kiadásából Szlovákiában több példány kelt el, mint Budapesten. Szalatnai ez idő tájt a halott költőre emlékező, a Csehszlovákiai Népszavában is közölt előadást tartott a komáromi művelt munkásoknak. „A Litovel-szálló nagytermében nem volt már állóhely sem, a későn érkezők az ajtókat nyitva hagyták, s künn a szálló vendéglőjében megbénult minden. A pincérek is megálltak, s hallgatták, fülelték az átszűrődő verseket a teremből. Áhítatos csend volt, igazi ünnep volt, egy költő befogadása. ĺgy indult el vándorútra a halott költő. Diáknaptártól kezdve, folyóiratok, könyvek, újsághasábok vitték szét a tökéletesség és igazság törvénye gyanánt minden igazmondó sorát” – írta Szalatnai Rezső.

ĺme, Komáromhoz kötődik József Attila szlovákiai magyarsághoz szóló teljes üzenete. Mintha csak megelevenedne az „egész népemet fogom, / s nem középiskolás fokon / taní- / tani” költői ars poetica igazi értelme: az elesettekkel vállalt szolidaritáson túl a mindennapi megélhetés gondjaival küszködő munkásemberek számára is a tisztes polgári lét méltóságának és harmóniájának követelése.

A mai komáromi egyetemisták többsége is ilyen családból származik. Szüleiknek még az eltorzult hatalom azt a József Attila-képet erőltette, mely szerint költészete azonos a proletárbosszút árasztó plakátok jelszavaival. Ilyesmit igyekezett láttatni a harmincas évek elején az Út című folyóirat hasábjain József Attila verseiről Fábry Zoltán is. S amikor Fábrynak egyetemessé váló vox humanája az induló Új Szóban József Attila szellemi örökségének újraértelmezésére is kiterjedt, Fábry írásának éleslátását a felnövekvő nemzedékek számára elhomályosította a József Attila költészetét meghamisító görögtűz. De mára vajon nem homályosul-e el az, hogy József Attila minden szellemi nyitottsága ellenére is szocialista volt? Azzá tette – ahogy ezt most a centenárium alkalmából egy televíziós interjúban a még élő küzdőtárs, Fejtő Ferenc megállapította – munkában megfáradt anyja iránti szeretete. S az immár korán elvesztett anya ölelő karjainak melege iránti sóvárgás hatotta át verseiben a munka költészetté nemesedését.

Anyai szeretet, anyanyelvi tökély és a mindennemű munkának kijáró megbecsülés egybeolvadása... Vajon gondol-e erre a mostani kisebbségi diáknemzedék Komáromban, amikor végre kitágulnak a legfelsőbb szintű anyanyelvi műveltségszerzés lehetőségei? Vajon miközben tudatosítják azt, hogy az anyanyelven szerzett tudás a legtartósabb, kiérzik-e József Attila költészetéből a „mindenséggel mérd magad” üzenetének valódi – frázispufogtatástól mentes – kihívását az integrálódó Európában...?