A Duna(-kutató) újra fölfedezése

A könyvbemutatón dr. Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója és dr. Kecskeméti Tibor, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgató-helyettese ismertette a kötetet. A szerzőt munkahelyén, az esztergomi Duna Múzeumban kerestem fel még a budapesti könyvbemutató előtt.

Hogyan került kapcsolatba Marsigli művével?

A történet ott kezdődött, hogy a Duna Múzeum még a ‘80-as évek elején megvásárolta Luigi Fernando Marsigli latinul írt hatkötetes művét a Danubius Pannonico Mysicust, amelynek az első könyvét lefordítottam. Fordítás közben feltűnt, hogy Marsiglinek feltétlenül szüksége volt segítségre ehhez a munkájához, elsősorban a térképrajzoláshoz. A Müller nevet említi egy helyütt, és végül ennek a nürnbergi tudósnak a személye volt a kapu ahhoz, amin keresztül a mű keletkezésének történetét illetően új ismeretekhez jutottam. A Marsigliról kialakult képet így újrarajzolhattam, és új mozzanatokkal gazdagíthattam. Esetemben minden út Bolognába vezetett, hiszen a bolognai egyetem könyvtárában őrzik Marsigli hagyatékát. Amikor megérkeztem az egyetemi könyvtárba, első dolgom az volt, hogy Johann Müller nevét keressem a katalógusban, és találtam is több mint egy tucat levelet tőle. Rajtuk keresztül a könyvnek egy izgalmas históriája kezdett kibontakozni előttem. Amikor a kéthetes ösztöndíj lejárt, egy búcsúebédre invitált Marsigli egyik legjobb olasz ismerője, Franco Farinelli profeszszor. Amikor az egyetemi könyvtárban talált adatok alapján Müller és a nürnbergi mesterek szerepéről beszéltem neki, meglepetésében úgy ellökte magát az asztaltól, hogy a chiantis poharak majdnem feldőltek, miközben így kiáltott fel: „Mindezek itt találhatók nálunk?”

Ennek a most megjelenő könyvnek a bevezető tanulmánya egy – olasz és osztrák levéltárakban végzett – sikeres tudományos kutatómunka eredményeit tárja az olvasók elé magyar és angol nyelven. Ezt Marsigli Duna-monográfiájának latin nyelvű első kötete követi hasonmásban, valamint annak magyar nyelvű változata, szintén dr. Deák Antal András fordításában.

Hogyan sikerült eligazodni Marsigli dokumentumain?

A Marsigli-hagyaték rendkívül szerteágazó és nagy anyag. A hozzá latinul, németül, olaszul és franciául írt tudósleveleket vettem kézbe először. Segítségükkel sikerült a dokumentumok között olyan rendet vágnom, amiből kiindulva már sikerrel láthat bárki munkához, akár a több száz kéziratos térkép között, akár a sok nemzet fiai által készített tanulmányok és iratok között akar eligazodni. E tekintetben is illik a kötetre ez a cím: A Duna fölfedezése, amelyet tulajdonképpen Marsigli sugallt nekünk azzal, hogy művének bevezetőjében így fogalmaz: „Ezt a rejtett világot barbár ismeretlenségből (a 150 éves török uralomra gondolt, ami ekkor ért véget) én emeltem ki először.” Ez a terület ismeretlen volt a nyugati tudomány számára.

Hogyan került ez az olasz tudós Magyarországra?

Marsigli 1683-ban jött hazánkba, az osztrák hadseregben szolgált hadmérnökként, így járta be azokat a területeket, ahova a háború sodorta. Többször hidat vert a Dunán, kereste a legjobb átkelési lehetőséget a hadsereg számára a mocsarak között, török fogságba is esett, kis híján kivégezték, de megmenekült, később tagja volt annak a delegációnak, amelynek az új török határvonal kiépítése volt a feladata. Ezen közben mindvégig jegyzetelt és térképvázlatokat készített mind a hadsereg, mind pedig a tudomány javára. Megszületett ennek a Dunát és a Kárpát-medencét leíró hatalmas műnek a koncepciója. Az a tudományos ambíció vezette, hogy Magyarország térképi arculatát megújítsa, és a nyugati tudós világ elé tárja ezt az ismeretlen földet. Ebben az időben megnőtt a szerepe és jelentősége a térképeknek a hadviselésben és a geográfiában egyaránt. Marsigli nem értett a nagy területek térképi megrajzolásához, ezért segítségül hívta Georg Christof Eimmart csillagászt. Eimmart elhárította a felkérést, de maga helyett tehetséges tanítványát, Johann Christoph Müllert ajánlotta, aki nagyon művelt fiatalember volt, jól értett a csillagászathoz, a térképrajzoláshoz, és kiválóan tudott latinul. Müller 1696-ban Marsigli titkára lett, és mellette dolgozott egészen 1704-ig. Ez idő alatt Müller közel 300 kéziratos térképet rajzolt. Marsigli az ő térképeivel tette értékesebbé jelentéseit, és az ő közreműködésével új lendületet kapott a Danubius anyagának gyűjtése, rendezése is. Müllernek köszönhetjük azt a 20 Duna-térképet is, amelyek a most megjelent hasonmás elejét díszítik. Ezek nemcsak gyönyörűek, hanem kiválóak is: először ábrázolják megközelítően helyesen a Duna határozott irányváltoztatását Esztergom után, Vác tájékán. A korábbi ábrázolásokon nem kanyarodik ilyen határozottan déli irányba a folyó.

Milyen munkatársai voltak még Marsiglinak?

Magyar tudósok is segítették a munkáját, többek között Rozsnyai Dávid, aki Isztambulban tanult, és megírta Erdély történetét Mohácstól egészen a XVII. század végéig törökül, ezt fordította latinra. A gyulafehérvári Rohfrey Sámuel, aki Erdély ásványkincseiről készített részletes, igényes művet. Tudomásom van egy Gruber Ádám nevű tudós lelkészről is, aki Sopronban élt. A Danubius Pannonico-Mysicus – A Duna pannóniai és szerbiai szakasza – ízig-vérig európai mű. Az említett, kárpát-medencei közreműködőin kívül segítették őt még munkájában osztrák, olasz, francia, német, angol, holland, sőt svájci tudósok is.

Marsigli Esztergomban is megfordult?

Többször is járt itt, többek között 1694-ben, Esztergom vára felszabadulása utáni évben. Feladata Esztergomban és Visegrádon az volt, hogy felmérje a károkat, és határozza meg, hogy a városokban milyen helyreállítási munkálatokat kell elvégezni. Nagyon lehangoló az a kép, amit jelentésében a várról és a városról fest: a várhegy bűzlik, mert a katonák ott végzik el dolgukat, ahol éppen rájuk ér, a városban tengődő lakosság éhezik. Éppen ezért a várkapitánynak megparancsolta, hogy állíttasson illemhelyeket, és őrök gondoskodjanak a tisztaságról, a városnak pedig kemencét építtetett. Ezen túl elvégezte küldetését is: elkészíttette a szükséges védelmi műveket. Éppen idejében történt ez, hiszen egy évvel később a török újra vissza akarta foglalni a várat.

A kalandos életű polihisztor 1704-ben, az osztrák császárnál kegyvesztett lett, ezzel könyvének sorsa, melynek készítésében Lipót császár anyagi támogatását élvezte, megpecsételődött. Szerencséjére – és a mi szerencsénkre is – a Royal Society, amely még magyarországi tartózkodása idején tagjává választotta, és amelynek elnöke az idő tájt a kitűnő tudós, Isaac Newton volt, pártfogásába vette. Végül is könyvét Amszterdamban és Hágában egy könyvkereskedő társaság jelentette meg 1726-ban azzal a feltétellel, hogy 100 évig nem adják ki újra. Nos, azóta nem száz, hanem csaknem háromszáz év telt el.