Keresés

Peter Dvorský operaénekes külföldi vendégszereplései során kollégái felkérésére gyakran énekelt jótékonysági hangversenyeken. Nem csoda, hogy a rendszerváltás után feleségével késztetést éreztek egy saját alapítvány létrehozására. A testi fogyatékos gyerekek megsegítésére.

Szemérmesen rejtegették érzelmeiket. Persze, csak ha baj érte őket. Igaz, akkor pillanatokon belül együtt volt a család. Az ismerősök csodálkoztak is, nem értették, honnan, mitől ez a nagy összetartás. Ők csak a vállukat vonogatták, sohasem gondolkoztak rajta.

Nyomom az orrom az ablaküveghez, tegnap lehullott valamennyi hó, vékonyka plédjén a köd csúszkál. Forró az arcom, lázas vagyok napok óta, karácsony estéje közeleg, délután két óra van, én tizenöt évesen egyedül otthon. A többiek meszsze, nagyon messze egy nyitott sír felett állnak, temetik a nagyanyámat.

Éneklő gyereksereg fordul ki a templom udvarából. A lányok hátán ezüstszárnyak, a fiúk vállán pásztorokhoz illő, szőrmével bélelt bekecs. A vasárnapi alkonyatban sietve teszik meg az utat a közeli Marianumig, ott próbálják a betlehemes játékokat.

Soha nem fordult meg a fejében, hogy ez vár rá. És tessék. Megtörtént. Egyik napról a másikra megváltozott az élete. Pedig nem így tervezte.

„Tudod, hétéves voltam, amikor először kaptam tortát a születésnapomra. A tanító nénim szólt, hogy a hétvégét náluk tölthetem, és elvitt abba a családi házba, amelyben ők laktak. Jó volt náluk, mert a gyerekei is nagyon kedvesek voltak hozzám.

Vannak olyan dolgok e földi világon, amelyekről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, mert kellemetlenek, kényelmetlenek számunkra. Nem illenek bele abba az általunk ideálisnak ítélt képbe, amelyet spekulatív módon a magunk ízlésvilága szerint kialakítottunk.

Burián László, a nyolcvanéves ebedi esperesplébános, mindenki Laci bácsija egész évben, sőt egész életében jóságra, egymás iránti türelemre, megértésre tanítja az embereket, mosolygós szemével kitartásra biztatja a rászorulókat. A szeretet ünnepén sem ül tétlenül, hanem fáradságot nem ismerve szorgoskodik, segít, ahol tud, és szeretettel ajándékozza meg embertársait.

Csúnya, műanyag épület a zselízi vasútállomás és a gépgyár hátsó kapuja közti senki földjén. Sokak számára azonban mégis az utolsó lehetőség, hogy – úgy-ahogy – de megkapaszkodhassanak a társadalom peremén, bár többük sorsa éppoly lepusztult, mint a táj, amelyre a szálló ablakaiból látni.

Első regényét, a Jadviga párnáját most adják ki csehül. Második regénye, az idén megjelent Milota már a húszezredik példányhoz közelít. Závada Pál tavasz óta a harmadik regényén dolgozik.