Sokszor falakba, elutasításba, előítéletbe ütköznek

Számos koldusnak még menhely sem jut és csak az utca az otthona Az emeleten Pavel Polka, az intézmény vezetője fogad, irodája a férfiak részlegének egyik szobájában van. Kinn szakad a hó, a folyosón már csillog-villog a karácsonyfa, forró kávé, tea mellett kezdjük a beszélgetést. – Ezt a szállót eleve azért alapították, hogy a régió hajléktalanjait szolgálja, átmeneti szállást biztosítson nekik, bár amióta a megyei önkormányzat alá tartozunk, Léváról is jönnek ide emberek, főleg olyanok, akik elveszítették a lakásukat, akiket kilakoltattak – mondja Polka úr, majd így folytatja: ahhoz, hogy valaki itt lakhasson, néhány feltételnek is meg kell felelnie, például az állandó lakhelyéről is kell igazolás, hogy valóban hajléktalan, nem lehet fertőző betegsége, továbbá a járási szociális gondozó szakvéleményével is rendelkeznie kell. Ezen kívül minden hónap utolsó keddjén egy bizottság bírálja felül minden egyes lakó helyzetét, hogy továbbra is megfelelnek-e ezen követelményeknek. Huszonnyolc személyt tudunk itt elszállásolni, több lakót már csak higiéniai okokból sem vehetünk fel, bár ilyenkor, télen egy-két esetben már csak humánus okokból is több embert veszünk fel, egyszerűen nem akarjuk, hogy megfagyjanak. Mert ez itt az utolsó stáció, ettől lejjebb már csak a „híd vagy az árokpart” található. Ha az épület földszintjén a helyiségek felszabadulnak – ezeket ugyanis jelenleg egy vállalkozó bérli –, akkor ott egyéjszakás melegedőt alakítanánk ki, az emeleten továbbra is az állandó lakóink maradnának.

Lakott itt már orvos is

S hogy kik érkeznek ide? Az intézmény vezetője máris válaszol: – Jönnek szétesett családokból, a háttérben rendszerint az alkohol rombol, ám „gyakori beszállítóink” az árvaházak is. Tizennyolc éves korukban, pontosan a születésnapjukon ezeket a gyerekeket elbocsátják „isten hírével”, s aztán többnyire nálunk kötnek ki. Az életre egyáltalán nincsenek felkészülve, a kevéske pénzüket sem tudják sokszor beosztani, bár erre nálunk van lehetőség, ha kell, az irodai széfbe spórolhatnak, onnan kérhetik ki azt, amit naponta el akarnak költeni. Innen indulnak munkát keresni, próbálnak újra betagozódni a rokonságba, a szélesebb családi körbe. További csoportot jelentenek azok, akik a börtönből kerülnek ide, ők fél-egy évet tölthetnek itt, az alatt az idő alatt kéne hogy munka- és szálláslehetőséget találjanak maguknak. Egy férfi és egy női részlegünk van, ez utóbbin kapnak saját szobát a házaspárok is. Ügyelünk a rendre és a tisztaságra, van egy kulturális helyiség is, sajnos egyelőre csak egy televízióval. Zuhanyozni, mosakodni szintén mindig lehet, a konyhában főzhetnek maguknak a lakók, a mosógépet is használhatják, tiszta ágyneműt is biztosítunk számukra. Egyébként ezek az emberek borzasztó kevés segélyt kapnak, a parlament legutóbbi döntése értelmében pedig ezt az összeget januártól tovább faragják: akik önhibájukból kerülnek ide, azoknak eddig kb. 1900 korona segély járt, ez az új évtől csak 1400 korona lesz. Azok, akik nem saját hibájuk következményeként laknak itt, eddig háromezer felett kaptak, ezentúl be kell érniük 2990 koronával. Épp ezért is lakóinknak mindig azt mondom, enni kell, cigizni, alkoholt inni nem kell. Sajnos, az alkohollal itt is akadnak problémáink, de ezeket sikerült megoldanunk. Pedig itt is volt olyan, hogy rendőri segítséggel kellett az ittas személyt pszichiátriára szállítani vagy az elvonóba, itt is voltak konfliktusok az alkohol miatt, de erről ma már szerencsére múlt időben beszélhetünk; a lakókkal sikerül betartatni az alapvető szabályokat és a napirendet. Valamikor még a szobákon is főzhettek, ezt letiltottam, mert egyszer majdnem leégett az épület. Egyébként sem nemzetiségi, sem faji, sem pedig szexuális okokból nincsenek zűrök, aki sokat provokál és zaklatja a többieket, az szedheti a sátorfáját. Ha ezek az emberek végképp nem akarnak lecsúszni a lejtőn, fontos, hogy munkát találjanak maguknak. Ebben mi is segítünk, sőt többször is számon kérem rajtuk, hogy ma mit tettek önmagukért. Volt itt olyan srác, akinek állandó munkahelyet tudtunk szerezni Párkányban, de kötöttek itt már házasságot is, és a mi segítségünkkel vissza tudtak térni a falujukba, le tudtak telepedni. Közhasznú munkában is többeket sikerült alkalmaztatnunk. Rendszeres szaktanácsadást is szervezünk számukra, ebbe a szexuális felvilágosítástól az életvezetésen keresztül a munkalehetőségek ismertetéséig szinte minden beletartozik. Karácsonykor közös délutánt szervezünk, forró káposztaleves, sütemény, hal került eddig az asztalra – mindezt adományokból sikerül előteremteni. Egy évig lakhat itt a hajléktalan, különleges esetekben ezt további egy évvel lehet meghosszabbítani. Minden attól függ, hogy ő mit tesz meg azért, hogy sorsa jobbra forduljon. Az otthon elhagyásáról háromhavonta döntünk, ám ezekkel az emberekkel nagyon érzékenyen kell bánni. Volt olyan nehézfiú, aki egy-két napig tisztességesen viselkedett, de aztán már cigarettával jött be az irodába, személyeskedett, agresszívan viselkedett. A falhoz nyomtam és csak annyit mondtam neki: hatvankilencben én is megjártam a börtönt, velem ne ugráljon. Aztán – megsimogattam a fejét, mint egy kisgyereknek – a meglett férfi erre elbőgte magát. Azóta messziről köszön és rendesen viselkedik. De akadt olyan lakónk is, aki öngyilkossággal fenyegetőzött, ha kitesszük. Lakott itt már diplomás tanár, orvos is – mondja Polka úr és hozzáteszi: kukkantson be a szobákra, a konyhába, ott most épp ebédet főznek. Košťálékhoz kopogok be. Léván laktak, de mivel hosszú ideig mindketten szociális segélyből éltek, nem bírták fizetni a lakbért, egy idő múlva a tartozásuk már 150 ezer koronára rúgott – erre kilakoltatták őket. – A család nem segített megoldani a helyzetet? – vetem közbe. – Nem – válaszolja Košťál úr, a rokonoknak is csak olyan lakásuk van, amelyekben épphogy ők maguk elférnek, arról szó sem lehetett, hogy befogadjanak. Lassan egy éve lakunk itt, nem tudom, mi vár ránk tavasszal, ha innen is ki kell költöznünk. A gyerekeink is itt laknak, de más szobákon. Én a rokkantnyugdíj odaítélésére várok, a feleségem szintén súlyos beteg, műtötték. Mindenünket eladtuk, már csak a legszükségesebb használati tárgyaink maradtak meg. – A műtét után dobtak ki bennünket a lakásból, súlyos betegen az utcán kellett csavarognunk, de nekem itt se jó, csupa részeg van itt – zokog az asszony. Ketten együtt eddig 3200 koronából éltek. – Nem tudjuk, kihez fordulhatnánk segítségért, az asszonyhoz szinte rendszeresen jár ki a mentő, munkalehetőség egy szál se, a helyzetünk kilátástalan. Ha legalább egy garzonban lakhatnánk, elfogadható lakbérért, de így... – sóhajt a férfi, majd folytatja: még a sógoromnak is felajánlottam, hogy fogadjanak be magukhoz, legalább egy szobácskát kaphassunk, ezerötszázat ki tudnánk érte fizetni minden hónapban. A sógor elutasított, szóba se akart állni velünk. Az összes hivatalt felkerestem Léván lakásügyben, mindenütt azt válaszolták, esélyünk sincs új otthonra. Ha legalább egy falusi házacskát vehetnénk részletre, de úgy se megy, a vételárat egy összegben és azonnal kérik – mondja Košťál úr. A férfi egyébként a Jednotánál és a járási építőipari vállalatnál dolgozott. Csak aztán jött a privatizáció, a megszűnés és vele együtt az elbocsátások is. Košťálék nem tudnak örülni a karácsonynak és rettegve várják a tavaszt.

Elhozom a nővéremet

Vékony Éva csinos, huszonkét éves, szőke lány. Ápolt, gondozott külső, természetes mosoly, tiszta szempár. Pedig ennek a lánynak eddig borzalmas élete volt, hétéves korától árvaházból árvaházba költöztették, az otthonokban nőtt fel. Most itt lakik a hajléktalanszállón. – Vámosladányból származom, a nővéremet öt, engem hétéves koromban vittek nevelőotthonba. Édesanyám alkoholista volt, apánkat a mai napig nem ismerjük. Előbb Pozsonyban, majd Párkányban laktam. Noha állami gondozott voltam és árva gyerek, azért az iskoláimat elvégeztem, mezőgazdász érettségim van. Édesanyánk is elkerült Ladányból, a nénémhez került Zalabára, ő gondoskodott róla és próbálta leszoktatni őt az ivászatról. Sajnos, ma már egyikőjük sem él és a ladányi családi ház is elpusztult. Középiskolás koromban még rendszeresen kivettek bennünket az otthonból a nyári szünidőre, akkor még anyám is dolgozott. A nagynéni volt az igazi támaszunk. Amikor leérettségiztem, el kellett hagynom az otthont is, az igazgató segítséget ígért, hogy önálló életet kezdhessek, sajnos ez nem jött össze, mindenesetre az utolsó szünidő végéig még a nevelőotthonban lakhattam. Nem volt hova mennem, már anyám és a nagynéném is halott volt, amikor befejeztem a sulit. Ladányban élnek az anyu testvérei, de ők megmondták, őket nem érdekli, hogy én miből és hogyan állok talpra, végül is nem a saját szüleim. Zselízen is élnek rokonaim, de komolyabban ők sem tudnak segíteni. Különben én nem is várok a rokonaimtól semmit, megalázónak érzem a helyzetet. Tudom, hogy nem veszik jó néven, ha ellátogatok itt-ott, hébe-hóba hozzájuk. Volt egy kapcsolatom egy cigány fiúval. Becsületes, tiszta, dolgos srác, rendszeresen dolgozott Csehországban is, idénymunkákat is vállalt. Komolyan szerettük egymást, egy ideig náluk is laktam, de el kellett jönnöm, mert a fiú szülei nemkívánatos partinak tartottak. A fiú szót fogadott, én eljöttem, néha találkozunk még, de a kapcsolatnak vége. Pedig tavaly karácsonykor még megajándékoztuk egymást. Noha barátok maradtunk, a keserűség, a csalódottság mindmáig bennünk van – mondja Évi és folytatja: a nővérem Komáromban lakik. Nemrég önszántamból kijelentkeztem innen és leköltöztem hozzá, de sokáig ott sem maradtam, sőt, most már Ilonkát is el akarom onnan hozni. A testvérem ugyanis egy olyan fickóval él együtt, aki lányokat futtat, nyugatra közvetít ki prostikat, a testvéremmel pedig úgy bánik, mint egy kutyával. A nővérem terhes, de rendszeresen veri őt, a lakás kicsi és zsúfolt. Ilonka a mai napig nem volt orvosnál. Most azt tervezem, hogy legalább abban segítek neki. De mindenképp el akarom hozni őt onnan, kiszabadítani a férfi karmaiból. Naponta kisebb poklot éltem meg ott, ezért visszajöttem Zselízre. A főnök nem fogadhatott vissza azonnal a hajléktalanszállóra. Kint aludtam a betonon, zsákokon, pokrócokon, télikabátokban. Három napig voltam így, amikor megesett rajtam a szíve és visszaköltözhettem a szobámba. Jól felfáztam, most nőorvoshoz kell járnom. De Ilonkát elhozom Komáromból, én védtem meg a testvéremet. Itt azért segítünk egymáson, összedobjuk a pénzt, bevásárolunk egész hónapra, néha szórakozni is eljárunk. Sok olyan fiú van, aki a hajléktalanszállóról próbál meg felszedni alkalmi partnereket, de már ismerjük a taktikájukat, nem dőlünk be a trükkjeiknek. Vannak olyanok is, akik még jobban visszaélnek a kiszolgáltatottságunkkal, mézes-mázos szavakkal nyugatra csábítanának, munkát, szállást ígérnek, vagy egyenesen megmondják, hogy prostinak alkalmaznának – legalább tudnád, hogy miért szenvedsz, pénzt keresnél – teszik hozzá – de az efféléket kerülni kell. Sajnos, állást még nem sikerült szereznem, a mezőgazdász érettségimmel sehova se kellek, de azért nem adom fel, rendszeresen böngészem az állásajánlatokat, idénymunkákból is csurran-cseppen – mondja Éva. – Rajtam mindig idegenek segítettek, számomra a karácsony, a szeretet főleg azt jelenti, hogy ne nézzék le azt, aki árva és szegény, és legalább egy esélyt adjanak az életben – zárja beszélgetésünket a lány.

Jó útra térnék, de most már talán késő

Néha a hajléktalanszálló jobb, mint a lerobbant, lakhatásra szinte alkalmatlan társasházSomogyi Tibor felvételei Egy másik házaspárhoz is benéztem, ők az új évtől Prágában szeretnék újrakezdeni az életüket. A feleség egészségügyi nővér, 1985-től 1990-ig Líbiában dogozott egy kórházban, szép summával érkezett haza, ám kisvártatva minden pénzét elvesztette. – Köszönhetem ezt a drága barátaimnak. Csak addig voltam jó nekik, amíg kölcsönöket adtam, a végén senki sem fizetett vissza semmit, nem is akartak többé látni, messziről kerültek. A családom sem kíváncsi rám, két hónapot a lekéri pszichiátrián is kezeltek. A lakásomat elvették. A férjemmel már mint hajléktalan ismerkedtem össze – mondja a lévai hölgy. A férfi villanyszerelő, karbantartó, a kazánokhoz is ért, ám szintén hosszú ideje munkanélküli. Most együtt újrakezdik, már felvették a kapcsolatot a prágai kórházzal, a hölgyre szükség van, a férfinak is akad talán munkája, úgy képzelik, egyelőre a kórház munkásszállóján laknának majd, és a keresetükből spórolnának annyit, hogy visszatérve lakást is vehessenek, bármily picit. Sok sikert kívánva nekik visszaballagok az irodába. Ott egy ötven év körüli férfi ül az asztalnál, azt mondja, nyugodtan leírhatom a nevét, neki úgyis mindegy. Tavaly márciusban szabadult, felnőtté válása óta szinte egyfolytában börtönben volt, jobban ismeri Ilavát és az ország szinte valamennyi börtönét, mint a civil életet. Karol Lupták mindig lopásokért, betörésekért került be, még ki se jött, már vonult is vissza. – Civil karácsonyra nem is emlékszem – mondja. Bár a börtönben szakmát is tanult és dolgozott, itt kinn sehogy se sikerül munkát találnia. Visszaeső vagyok, kinek kellenék, ha még a „a rendes embereknek” sincs munkájuk? – kérdezi. Legnagyobb szívfájdalma, hogy a családja és a saját anyja sem fogadja be, és nem is kér tőle semmit, órákat kell csengetni a kapunál, ha netalántán meglátogatja őket. – Nézze uram, én jó útra térnék, de most már talán késő. A magam hibájából csúsztam le a lejtőn, sok kegyetlen dolgot megéltem, többek közt az ilavai börtönlázadást is, de a legrosszabb ez a teljes kilátástalanság. Gyakran nem tudok aludni, órákig heverek éjjel az ágyamon, töröm az agyam, hogy hova, merre, de másnap mindenütt csak falakba, elutasításba, előítéletekbe ütközöm. Ez így már nem élet. Néha magamtól is félek, hogy előbb utóbb megint kivégzek valamit. Ez egy ördögi kör – mondja a férfi. A kapun kilépve azon tűnődöm, van-e ember, aki képes lesz akár rövid időre is lelket önteni ezekbe az emberekbe, reményt és segítséget nyújtani nekik, hogy ne borzongjanak meg, ha valaki kiejti ezt a szót: karácsony.