Krisztus bolondja vagyok

Szántó Piroska: A gondviselés A másságról beszélek; a testi és szellemi fogyatékos emberi lényekről, akik közöttünk élnek, akik kellemetlenek számunkra, mert nem szépek, nem úgy mozognak, ahogyan mi látni akarjuk, nem fecsegnek, nem azt és nem úgy mondják, ahogy mi hallani szeretnénk. Mindaddig elhárítjuk a magunk felelősségét velük szemben, míg közvetlen kapcsolatba nem kerülünk velük, míg oda nem születnek a mi házunkba, míg nem szembesülünk a valósággal. Mit tehetünk? Szégyelljük magunkat? Szégyelljük őt? Tartsuk titokban, és rejtsük el a világ elől? Vihar Béla Párbeszéd az idővel című munkájában így ír erről: „Egy beteg kisfiú fekszik az ágyban, nem tud elaludni. Néha felcsattan ijesztő kacaja, s olyan ez, mintha egyszerre száz üveg pattanna szét: beleborzong a fal, az asztal, a mindenség. Nyitott ingecskéje odatapad a karcsú bordákra. Neki dalol a nagymama, hogy álmot varázsoljon a fekete szemekre. Néha feléje hajol, s úgy kérleli, de ő nem felel, mert nem tud felelni. Kilenc esztendeje, hogy elpattant a hegedűhúr, megrepedt az ezüst csengettyű, egy szélroham ereje eloltotta a lángot. Hároméves volt, amikor az encephalitis rátört és homályba borította lelkét. Egy csapásra szétdúlta kockavárát, elszaggatta képeskönyvét, nem, az életét. Azóta, ha valahol a téren kergetőznek a társai, valaki hiányzik közülük: ő. Egy iskolapadban a helye üres marad mindörökké. A világon eggyel kevesebben tépnek majd virágot kedvesüknek. (...) Most már az édesanyja is dúdolja az altatódalt, és a két hang összefonódik, mint az egymásba kapcsolódó árva kezek. A gyermek feléjük fordítja sápadt, sugaras arcát. Egy királyfi fekszik ott a párnán. Elátkozott, mesebeli királyfi, akinek nincs szabadítója. Egy sötét toronyba záratott, amelynek kulcsa elveszett. Ez a gyermek az én fiam.”

Több szánalmas kísérletet tettem a torony kulcsának megkeresésére, de vélhetően nem volt őszinte a szándék, kívülálló maradtam. Kívülálló voltam azokban az órákban is, amikor részt vettem a testi és szellemi fogyatékos fiatalok foglalkozásain, kulturális rendezvényein. Az adventi készülődés kényszerített arra, hogy valakivel, aki egy életen át érintettként éli meg ezt az állapotot, folyamatot, végre őszintén beszélgessek erről a titokról.

Rácz Jolán református egyházmegyei diakóniai lelkész mind a családjában, mind az egyházközségben évek óta megszállottan szorgalmazza a szeretetszolgálati küldetés megvalósítását.

A tiszteletes asszony elmondta, hogy mint diakóniai lelkésznek a fogyatékos fiatalokkal való foglalkozás nem tartozik a munkakörébe, elszámolási kötelezettsége sincs, mivel ezen a téren sem törvény, sem kialakult szokásrend nem létezik az egyházmegyén belül, pedig a fájdalom és a szükség enyhítésének sürgetése miatt erre eredendő szükség lenne, az evangéliumi parancs alapján. Az ő hitvallása szerint ha Jézus Krisztus legyőzte a bűnt, akkor ő legyőzi a szenvedést is, mert a szenvedés eredendően a bűn következménye. A református egyházmegye diakóniai törvénytervezetébe is ez került be, miszerint a keresztény embereknek, különösen az értük felelős lelkipásztoroknak kötelessége mindennemű szükség, a szegénység, szerzett szükség, például a természeti csapások vagy krónikus szükség, a fogyatékosság enyhítése, megszüntetése lehetőségének a keresése. A rosszat jóra fordítani, a hiányt gazdagsággá tenni, mert ha az Istenünk gazdag Isten, akkor az ő teremtményeinek is gazdagoknak kell lenni, ami nem csupán az anyagi, hanem elsősorban az erkölcsi és lelki gazdagságot jelenti. Ennek megvalósítására keresi Isten az embereket, általa kezdte el a lelkész asszony is előbb csak a szűkebb környezetében, majd a községben, később pedig a kitágított régióban is a szeretetszolgálati tevékenységet, aminek maholnap húsz éve. Ez a küldetés főként a sérült gyermekek szüleivel való rendszeres kapcsolattartást jelenti, ami az egyháztól függetlenül működik, holott a lelkész szerint szükség lenne arra, hogy a református egyház újra kiépítse a második világháború után elveszített szeretetintézményeit. Az egyház jelenlegi működését a háromlábú székhez hasonlítja, amelynek egyik lába a tanítás, eleget tesz a sákramentumoknak, tehát keresztel és temet, de nem gyógyít, pedig a gyógyítás, az irgalmasság gyakorlása ma és mindenkor az egyház alapvető küldetése. A korábbi püspökök, Mikó Jenő és Horváth Zsigmond idejében hiányzott a szándék és hiányzott a pénz is az intézmények létrehozására, most, a zsinat általi elfogadásra váró diakóniai törvény alapján talán remény van a változásra, s megnyílhatnak mind a lelki, mind a pénzügyi zsilipek a szeretetszolgálat számára. Most, kiépített hálózat hiányában is igyekeznek megszólítani azokat a fogyatékosokat, akikről alig tud valamit a világ. Magyarországon nagyon szépen működik a református szeretetszolgálat, de a szlovák katolikus és evangélikus egyház is sokat tud tenni a rászorulók érdekében. A legnagyobb támogatást Szlovákiában az „Egy órát a gyermekekért” alapítványt nyújtja, amely már többször nyújtott anyagi segítséget a tiszteletes asszony által irányított Keskeny Út szeretetszolgálat rendezvényeire is. Mint elmondta, ez a szolgálattétel csak részben pénzfüggő, ennél erősebb a jó szándék és az akaratfüggőség. A pénzbefektetés itt soha nem térül meg, a szeretet a lélek útján majd visszaköszön ránk. A testi fogyatékosok szenvedésén csak-csak lehet enyhíteni fizikai eszközzel, mankóval, tolókocsival, hallókészülékkel, vakvezető kutyával, ám a szellemi fogyatékosság titkaiba a legszűkebb család sem nyer betekintést. A hozzátartozóktól, ápolóktól ez a mindennapok aprólékos, végtelenül időigényes tevékenysége, amelyből közvetlen sikerélmény ritkán adatik meg a szolgálattevőnek. A befektetett szeretet és gondoskodás ezen a földön nem térülhet meg, csak odaát. Egy kívülálló, ha részt vesz a szellemi fogyatékosok rendezvényén és meghallgatja az ő éneklésüket, vagy megnézi az általuk bemutatott jelenetet, talán meghatódik, talán megrendül, de soha nem kerülhet a lélek örömének abba a közelségébe, amely olyankor a sorstársak között megteremtődik. A lelkésznő ezt az állapotot és a kérdéskör megközelítésének ezt a formáját látja jellemzőnek mind a civil társadalom, mind az egyház részéről, tehát amiről nem beszélünk, az nem is létezik, amitől mi elfordítjuk a tekintetünket, az senki számára nem látható. Senki nem veszi észre, hogy ebben a csapásban létezik örömforrás is, van áldás, megsokasodó lelkesedés, de ezt a külső szemlélő nem veheti észre. A külső szemlélő bizonytalan a másságnak eme formájával szemben, mert nem tudja sem szóval, sem a lélek rezdülésével megszólítani a szellemi fogyatékos embert, elsősorban azért, mert a problémát nem érti. Azokat, akiket erre Isten akarata nem kényszerített rá, miért is gondolkodnának el arról, hogy az ember test, lélek és szellem, mint ahogy arról sem, hogy a szellemileg általunk fogyatékosnak tekintett ember egy másik dimenzióban, mait csak isteni szeretetben mérhetünk, otthonosan mozog és egy számunkra felfoghatatlan világban teljes életet él.

Rácz Jolán évek óta megszállottan szorgalmazza a szeretetszolgálati küldetés megvalósításátA szerző felvételei Valószínűleg olyant mondok majd – mondta a tiszteletes asszony –, ami a kívülállók szemében bolondságnak tűnik, de ő áldásnak tekinti a saját családjába született fogyatékos gyermekeket, mert olyan területeket és olyan dimenziókat hoztak a családba, amelyről ennek hiányában még lelkészként sem kaptak volna információt, vettek volna tudomást. Előhozta az élet mély, komoly értelmét, megváltoztatta az értékrendet, más stigmát kapott a boldogság, az öröm. Egy időben van jelen a szenvedés és a boldogság, s mindegyikért percenként, közösen kell megküzdeni. Ez annyit jelent, hogy a szülőnek állandóan fizikai, lelki és szellemi kondícióban kell tartania magát, nem engedheti meg sem a felületességet, sem a hamisságot. Éppen ezért, ha szellemi fogyatékos gyermekeket nevelő szülőkkel találkozik, soha nem egyházi emberként beszél velük, hanem mint sorstársaival. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, mi megy végbe egy szenvedő lelki életében akkor, ha a Szentírás eredeti szövegének az étkével tápláljuk és vigasztaló énekekkel, amelyekből erő árad, mert csak akkor közelítjük meg helyesen ezt a problémát, ha a szenvedő és az ápoló egyaránt el akar jutni a vigasztalódáshoz, mert erre az útra a mentálisan sérült embert is rá lehet vezetni, ami maga az isteni csoda. Ez Pál apostol megfogalmazásában így hangzik: „ez a Krisztus bolondsága”, és ebben az értelemben – mondja a lelkésznő – én is a Krisztus bolondja vagyok. Karácsony közeledtén és a mostani gondolatok kapcsán el kell mondani azt, amit Isten cselekedett, mégpedig azt a felfoghatatlan tényt, hogy halálba küldte hozzánk és érettünk az ő egyszülött fiát, mely irgalmas szeretet az Isten oldala. A mi oldalunk pedig az, hogy egészségesen vagy betegen, születésünktől fogva betegen vagy szerzett betegségünkkel együtt a halál felé rohanunk reménytelenül, Krisztus nélkül, pedig az ige szerint a földi küldetésünk egyetlen célja az, hogy örök életre megvigasztalódjunk, hiszen „örökös öröm van Tenálad”, és Krisztus ezért jött közénk, hogy ezt egészségesnek és betegnek egyaránt megalapozza.

Befejezésként, de egyáltalán nem a fogyatékosokról való gondolkodás lezárásának szándékával közreadom a lelkész asszonynak e gondolatkörre vonatkozó hitvallását: „A szentírás s így a keresztény egyház a szenvedést és a szükség bármilyen formáját a bűnnel való összefüggésben látja, azért van szenvedés és hiány, mert van bűn. De bizonyságot tesz arról, hogy Isten, Jézus Krisztusban a bűnnel együtt a szenvedést is magára vette. Betegségeinket Ő hordozza, szűkölködött, hogy mi bővelkedhessünk. Amikor az isteni szeretet győzött a bűn felett, győzött a szenvedés fe-lett is, s az emberrel együttszenvedő Istenné vált. Krisztus győzelme a hit által a miénk a bűn és a szenvedés tekintetében. A jézusi életforma követendő példa előttünk, sőt parancs, hogy földi életünk Általa a bűn elleni és a szenvedés elleni eredményes harc küzdőterévé váljon. Ezért az egyház küldetése mindennemű szenvedés és szükség enyhítésére tett erőfeszítés, minősítetten a felebaráti szeretet irgalmas gyakorlása, ami egyben Isten erejének és hatalmának magasztalása és megjelenítése a világ előtt.”

Elemózsiát szórunk a tél éhező madárkáinak. Érintettként és kívülállóként tegyünk egy suta kísérletet, és gondoljunk őszinte szeretettel a más szellemi dimenzióban élőkre, rájuk, akiket mi balgán és önzésből fogyatékosoknak nevezünk.