Szalonnabőr a ringlószilva csonka ágain

Nyomom az orrom az ablaküveghez, tegnap lehullott valamennyi hó, vékonyka plédjén a köd csúszkál. Forró az arcom, lázas vagyok napok óta, karácsony estéje közeleg, délután két óra van, én tizenöt évesen egyedül otthon. A többiek meszsze, nagyon messze egy nyitott sír felett állnak, temetik a nagyanyámat. Anyám napok óta egyre kisebbé vált. Két napja este tízkor megállt az óra, a konyhában fekvő kismacskám kinyúlt és nem lélegzett többé, a rokonoktól kapott, kis alumínium hajócskába rejtett hőmérőben elszakadt a szál, most már örökké csak tizenhét fokot, az előszoba hőmérsékletét fogja mutatni. A lázam nem szűnik napok óta, homloküreg-gyulladásom fura álmai közt vergődik vézna, kamasz testem. Minden a feje tetején áll, a nyitott szekrényekből hiányoznak a nagykabátok, nem duruzsol a konyhában a sparhét, egyedül vagyok, egyedül a gyászommal, a feldíszítetlen karácsonyfával, a megkötözetlen csokoládédíszekkel, az összegabalyodott villanyégők gordiuszi csomójával. Hűtöm az arcom az ablaküvegen. Pilinkélni kezd a hó, gyűlölöm a karácsonyt, a halált, a sötétet, gyűlölöm a lázat, a tehetetlenségemet, a kismacskámat, mert még csak el se tudom ásni a kőkeményre dermedt földbe. Most, most duhognak az első rögök a nagyanyám koporsóján, anyám biztosan sápadtan és összetöpörödve áll, mint az a fázós kis cinege, ami most repült ide az ablakba. A lelkem fázik, az ünnep messzire költözött tőlem, és nem tudom, találkozom-e még vele valaha. Dühömben a legkedvesebb kis kék-fehér pettyes gömbömet földhöz csapom, sírni kezdek, tépem a párnát, az arcomat. Két perc múlva csend. A saját tehetetlen üvöltésem magánytól való félelmemnek minden szomorúságával kikiabált fájdalma egyszer csak megtörik. Be kell fűteni! –jut az eszembe. Felöltöm kopott mackóruhám, sálat, sapkát veszek, csizmát, ki a fatartóba, és gyújtóst hasítok, szenet, fát hordok be szinte pillanatok alatt. A tűzbe nézek, apró vörös hajú kis lángok táncolnak bátortalanul a sparhétban, mint kicsi tündérek. Összefagyott a kezem, most veszem csak észre. A cserépkályha is biztatóan kezd átmelegedni. Főzni kellene! Mit is szokott anyu?- fut át az agyamon. Irány a spájz, káposztáshordó, kolbász, szalonna, fűszerek. Minden az asztalon. A kakasos, füleki fazékban fogok főzni, ebben szokta anyu a káposztát csinálni. Ösztönszerűen rakom bele a dolgokat, vizet rá, fűszert bele, menj, fazék, oda a füstcső mellé, mert a káposztának idő kell. Mit csináljak még? Persze, hát a fa! – fut át agyamon. Minden előkészítve, a csenevész kis lucfenyő szúr, csikar, védekezik, amíg a disznótoros zsírvágó, fanyelű késsel be nem faragom a tartóba. Apám ezt a kétnyelű késsel szokta csinálni. Remélem, nem fáznak annyira. Máskor ilyenkor be szokott lenni kapcsolva az öreg tévé, most nem, most gyászolok. Csendben dolgozok, csak a tárgyak koccanása, a tűlevelek rakoncátlan zizzenése zavarja ezt a csendet. Ilyenkor énekelni kell! De én nem tudok, amúgy is mutál a hangom. Nem baj, próbálkozzunk! Mennyből az angyal leesett farral, merthogy így szokta az apu direkt kötekedve énekelni. Nevetek. Elképzelem szegény angyalkát, ahogyan zuhan lefelé, aztán megszánja őt az Istenke, és elkapja a végén. Az angyalkának olyan arca van, mint annak a kicsit vörös hajú lánynak, aki most elsős a gimiben, és igen tetszik nekem. Hasonlít ez a lány a lángocskákra is. Jaj, a káposzta! – kicsit nagyon felforrt, nem baj, nem kell majd sokat rágni benne a kolbászdarabkákat. Te jó ég, hiszen böjt van, ilyenkor nem lett volna szabad kolbászt tenni bele! Na most mi legyen? Kiszedni lehetetlen, meg különben is lázas vagyok, mit tudom én, van-e böjt vagy nincs. Lázas vagyok, nem baj, áll a fenyő, kicsit csálén, minden piros gömb az egyik oldalon, minden kék a másikon, olyan csapott és féloldalas lett az egész. De áll. Még a gordiuszi égőcsomót is sikerült kioldani. Sütemény! Az nincs. Máskor ilyenkor már a medvetalp nevű sütemény porcukrozását szoktuk anyuval csinálni, mindig porcukros az orrom tőle, mert meg nem állhatom, hogy a letörött darabkákba bele ne kóstoljak. Mit tudnék sütni? Rácsos kalács! Ez az! Ilyet már egyszer sikerült csinálnom. Belefogok. A barna, kopott szakácskönyv szinte vezényszóra ott nyílik ki. Háromnegyed óra, míg megfejtem a receptet, már szürkül, de hát hogyan lehet ez, anynyi mindent megcsináltam, és még csak most szürkül? Ahogy keresem a mérleget, nekikoccan a konyhakredenc ajtaja az órának, az meg újraindul. A cinege végre megtalálta a két hete lógó szalonnabőrt a ringlószilván, azon hintázik, a kert végére varjak reppennek, egy szarka is ott csattog a tyúkólak tetején. A tyúkok, te jó ég, elfelejtettem enni adni nekik! Mackóruha fel, csizmahúzás, egy nagy bögre búza, egy kis bögre kukorica, ja és víz is kell nekik. Ez is rendben, és éppen időben érkeztem, mert valami gyanús illat kezdett terjengeni a sütő felől. A rácsos kalács! Megsült, a széle kicsit fekete, de azt le lehet vágni. A káposzta szinte kész, berántom, nézem a piros kerek foltokat a leves tetején, és énekelni kezd a lelkem. Lázam nincs már, a fejfájásom is abbamaradt, kipirultan dolgozok, előkapom a kicsit hepciás porszívót, máskor nem akar elindulni, de most úgy zúg, mint új korában. Besötétedett. Áll a fa, a káposztaleves a sparhét sarkán pilled, a rácsos kalács felvágva, beporcukrozva a porcelán tálcán, megterítve az asztal. Leülök az ablak mellé és várom, hogy végre hazaérjenek. Ketyeg az óra, meleg van, kint a vékonyka havon újra csúszkálni kezd a köd. Tizenöt éves vagyok, karácsony este van, eltemették a nagyanyámat. Porcukros az orrom és valami végeláthatatlanul szép szomorúság ül rá a szívemre most, harmincnyolc évesen. Már nem gyűlölöm a karácsonyt, a vörös hajú, elsős gimnazista lány pedig ki tudja, hol van már. Rágyújtok egy cigarettára, leülök az ablak mellé, és figyelem a cinegéket, megtalálják-e végre a szalonnabőrt a ringlószilva csonka ágain. Mennyből az angyal...