Vékony jégen két nemzet és két irodalom között

#Somogyi Tibor felvételeDeák Renáta munkájával, a Jadviga szlovák fordításával teljes mértékben elégedett. Pavel Novotný cseh fordítását nem olvasta még, csak belenézett pár helyen. Egyébként szívesen beszélget a fordítóival.

Deák Renáta munkáját én nemcsak úttörőnek, hanem különlegesnek is érzem, hiszen Mišo – a magyar szövegtől eltérően – tájnyelvi ügyekben remekül eligazítja a szlovák olvasót. Fordítói játék az is, hogy a kevertnyelvűséget visszafelé is alkalmazta. Tehát ahogy ön szlovák szavakkal gazdagította a magyar szöveget, úgy Deák Renáta magyar szavakat illeszt a szlovák szövegbe.

Ez nagyon érdekes játék. Mondhatnám: kreatív hozzáállás. Pavel Novotný alaposan át is tanulmányozta ezt, s ami tetszett neki, azt átvette. Én bízom benne, hogy a Jadviga párnája csehül is meg tud szólalni, de megítélni nem tudom. Ez a kritikusok feladata. A cseh, mint idegen nyelv, messzebb áll tőlem, mint akár a lengyel. Azt valahogy közelebb érzem. Jobban értem. Az oroszról nem is beszélve, hiszen tanultam, közepes szinten ismerem, és olvasni is tudom. A csehvel nem próbálkoztam, de mert a saját könyvemről van szó, ráismerek arra, hogy melyik bekezdés indul. Emlékszem a mondataimra, nagyjából tudom követni. De a lektora nem lehetnék a szövegnek.

Német kiadásról is szó volt.

Szándékokról tudok. Hallottam, hogy románra is lefordítanák, és a lengyelek, az olaszok, a franciák is jelentkeztek. Ők már eljutottak a próbafordításig.

Aztán feladták a szöveg nehézsége miatt?

Nem. A fordításnak mindig az a feltétele, hogy szerződést tudjanak kötni egy kiadóval, és az még nem jött létre. Ugyanez érvényes az orosz helyzetre. Ott is kiadót keresnek. Hollandra és szlovénra is lefordítottak már egy részt.

A színpadi adaptáció ötlete is felmerült már.

Én nem tudnék darabot írni a Jadvigából. Bennem nincs meg a drámai szöveget teremtő varázserő. Füst Milán regényéből, A feleségem történetéből Darvasi László barátom autonóm módon teremtett színpadi verziót. Neki van drámaköltői vénája. Lírai és drámai erővel bíró jeleneteket képes a színpadra álmodni. Belőlem ez hiányzik. Tudom. Időnként próbálkoztam vele. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, át kellene lépni egy másik dimenzióba, és ott, azon a színpadon történő fontos dolgokat kell kijelölni a színész számára, ami sem nem az életbeli, sem nem az epikai műben található konfliktusok leképezése, hanem valami más mezőben zajlik le. Tehát suta és sánta lenne, ha átraknék valamit, ha ilyen adaptációt csinálnék. Nem érzem magam elég tehetségesnek ehhez.

Én a Milotát körülbelül úgy olvastam, mint kamasz koromban Mikszáth műveit. Ugyanazzal az „éhséggel”, élvezettel. Bizonyára az a kritikus is így lehetett ezzel, aki azt írta: a Milotával túlszárnyalta első regénye irodalmi értékét.

Ezt tényleg leírta valaki. De valószínűleg egyedül fog állni ezzel a véleményével. Amikor írtam, és főleg, amikor befejeztem a regényt, nekem is megfordult a fejemben, hogy akkor melyik könyvem sikerült jobban, melyik mit ér, melyik az erősebb, de ma már kerülöm a kérdést. Nem azért, mert így kényelmesebb, hanem mert tényleg nem tudom. Csak azt tudom, hogy melyek voltak azok a feladatok, amelyeket kitűztem magam elé, és hogy a Milota esetében miért volt sok minden nehezebb és bonyolultabb számomra, szakmailag nagyobb kihívás.

A szereplők hierarchiája, a regény konstrukciója miatt?

Például a szerkezet sokkal több munkát, tervezést, építkezést igényelt, mint az előző regénynél.

Erősebb írói geometriát?

Szimbolikusan így is mondhatjuk. Mivel a Milota valóban polifónabb, itt sokkal nagyobb szerepe volt a szerkezetnek. A Jadviga szerkezete nyitott és befogadó. Bárhol fel tud még venni szöveget. Oldal- és hosszirányban egyformán. A Milota eléggé zárt szerkezet, mivel két, egymást elnyelő szöveg szigorú építkezése. A struktúrát tekintve itt sokkal nehezebb dolgom volt, de hogy az író mivel bíbelődik, az nem tartozik az olvasóra. Ez nem érdekes. Nincs is értelme az összehasonlításokat ilyen értéksúlyozásokkal egybevetni, különösen akkor, ha az ember a saját műveiről beszél.

Miért akart elszakadni a Jadvigát követően a tótkomlósi miliőtől? Úgy gondolta, már mindent megírt róla?

Inkább csak felmerült ez a kérdés, nem akartam elszakadni. Félig-meddig aztán mégis ez lett a vége, mert a Milotában vannak más szereplők, más helyszínek is.

De Tótkomlós, a szülőhelye akkor is jelen van.

Tótkomlós csak modellje a meg nem nevezett településnek. Ezt a helységnevet egyik regényben sem írom le. De ha van egy ilyen viszonylag nem népes falu a fantáziámban, amit Tótkomlósról mintázok meg, akkor annak vannak nevezetes figurái. És ha ez a regény ugyanabban az évtizedben játszódik, mint az előző, akkor el kell gondolkozni azon, hogy a Milota hősei milyen viszonyban vannak a Jadviga hőseivel, hiszen egy településen éltek, és ismerték egymást. Ezen elspekuláltam, és mert nem akartam, hogy a második regényem folytatása legyen az elsőnek, azt találtam ki, hogy mivel – anélkül, hogy egymást akár befolyásolnák is – egy településen, párhuzamosan futnak az élettörténetek, néhány ponton összeillesztem őket. A két regény így finoman érintkezik, de semmilyen értelemben nem fonódik egybe.

Voltaképpen meddig élt Tótkomlóson, szlovák nyelvi közegben?

Tizennégy éves koromig. Utána gimnáziumba kerültem, majd egyetemre. De nem jártam sem szlovák általánosba, sem szlovák gimnáziumba. Pedig Tótkomlóson, illetve Békéscsabán járhattam volna. De ha nem kerülök el otthonról, nagyjából akkor is ugyanolyan lenne a kisebbségi léthez, tudathoz, identitáshoz való viszonyom, mint most.

Vagyis milyen?

Hogy én emögött nem a szlovák nemzeti kisebbségi tudatot érzem, hanem úgy tekintek rá, mint a családtörténetem egy részére. Van egy örökség, amely mindig arra a fiúra hat, aki erre odafigyel, tehát tiszteli a tradícióját. Vannak iratok, tárgyak, bútorok, ruhák és egyéb használati eszközök, amelyeket szokás megőrizni, jobb esetben még használni is, mert szép szőttes, vagy az apám, a nagyapám katonaládája, régi fényképe, az imakönyve, a zsoltáros könyve. Mint író ember, gyűjtöm is ezeket. Régi leveleket, képeslapokat őrzök, sok minden a húgomnál van, aki Gyulán él, és természetesen az apámnál, Tótkomlóson. Számomra ezek becses emlékek. A múltam részei. A tradíció része, amelyet ugyanúgy tisztelek és szeretek, mint a saját család- és falutörténetemet. Nem felejtem el, hogy ott nőttem fel, hogy onnan nőttem ki. Ezek között a tradicionális elemek között, eltérően más magyar íróktól, szlovák nyelvű elemek, szó- és írásbeli hagyományok vannak, ami vagy papíron, vagy a fejemben maradt meg. Például szokáselemek, amelyek különböznek más nemzetiségek hagyományaitól. Ezeket az ember ugyanolyan szeretettel ápolja, mint az építészet bizonyos táj- vagy nemzetiségi elemeit, vagy a kolbász receptjét, a kelt tészta készítési módozatait. Én még a szlovák ételneveket is próbálom átörökíteni a fiamra.

És ő ezt hogyan fogadja?

Néha összekeveri őket. De tudja, hogy ez érték. Nekünk van valami, még ha egyre kevesebb is, ami másoknak nincs. A jelenhez, a Békés megyei szlovák kisebbségi léthez sajnos már én sem kapcsolódom erős szálakkal. Ez nem jó dolog, de így van. Szlovákul is már csak néhány mondatot tudok egymás mellé rakni, aztán magyarul folytatom. Sajnos, kiderült, hogy ez nem is baj, mert például egy író-olvasó találkozón nagyon erőteljes elmagyarosodás tanúja vagyok. Ennek pedig az a szomorú következménye, hogy a tradíció, legalábbis ami a nyelvet illeti, elsorvad. Szlovák nemzeti érzelemről, nemzetiségi öntudatról tiszta formában megint csak nehézkes beszélni Magyarországon.

Asszimilációról könnyebb?

Nem hiszem, hogy fentről jön. Eltekintve néhány erőszakos beavatkozástól, ez természetes folyamat. Istenem! A huszadik században ez a legkevesebb. Lehet ezen bánkódni, én nem tudok feszültséggel tekinteni erre. Édesanyám, nagyon okosan, csak hogy értsük a nagyszülőket, szlovákul tanított bennünket. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy amint elmegyünk az óvodába, onnantól fogva már magyarul fogunk beszélni. Az indulásnál tehát megkaptuk a szükséges pluszt. Édesapám is szlovák származású, de egymás között félig-meddig már ők is inkább magyarul beszéltek. Inkább csak a háztartás és a család ügyei mentek szlovákul. Később még inkább magyarul beszéltek, és ez természetes volt számomra. Nem is tettem nekik szemrehányást soha, hogy miért nem adtak szlovák iskolába. Köztünk szólva azért, mert az nem volt elég jó színvonalú.

És a szlovák nyelvű gimnázium?

Szerintem onnan is hátrányos helyzetből indultam volna az egyetem felé. Hacsak nem a szlovák ügyet választom, vagy a tanári pályát, szlovák nyelv és irodalom szakon. Számomra természetes volt, hogy négyéves koromtól magyarul olvasok. Hároméves koromtól tanultam magyarul beszélni, és a magyar irodalmon nőttem fel. Tehát ez az elsődleges identitásom. Ha mást kellene mondanom, megütköznék rajta. Arról nem is beszélve, hogy ez az egyetlen nyelv, amelyet tisztességesen beszélek, amelyen írni is tudok. A származás, az emlékek, az előtörténet, a tradíciók viszont gazdagabbá teszi az embert. És hogy aktuálpolitizáljunk: ily módon úgy érzem, jobban át tudom látni és egy fokkal talán több jogom van keményebb kritikával illetni azokat az intoleranciákat, amelyek akár innen, akár onnan jönnek. Mert persze, hogy bizonyos szlovák megnyilvánulásokat is lehet kritikával illetni. De a magyarokat is vastagon! Például, hogy a státustörvény és a magyarigazolvány ügyében ennyire nem egyeztettek. Ez engem nagyon felháborított. ĺgy nem lehet.

A Jadviga párnája és most a Milota mindenesetre közelebb hozta egymáshoz a két irodalmat. Az irodalom által pedig a két nemzetet is.

Megtisztelőnek érzem ezt a megállapítást, de a jég még így is vékony. A Kalligram kiadó munkája sokkal komolyabb tétel ez ügyben. A politikusoknak azonban mindenképpen kötelezővé tenném, hogy nézzék meg, mire képes az irodalom a két nyelv és két kultúra között. ĺgy kellene viszonyulniuk nekik is egymás kérdéseihez.

Neves szlovák írótársa, Pavel Vilikovský könyveit milyen nyelven olvassa? Szlovákul, vagy inkább kivárja a magyar fordítást?

Budapesti könyvbemutatója előtt, ahol én üdvözöltem őt, kezembe vettem a szlovák nyelvű könyvet, de bizonyos értelemben nehézséget jelentett az olvasás. Pontosan azt a zamatot, amiért az ember élvezettel szeret olvasni, azt szlovákul nehezen tudtam elérni. Megértési gondot jelentett a szöveg.

Filmforgatókönyvet is írt nemrég, Gothár Péternek.

Együtt írtuk a könyvet. Péter kitalálta a történetet, én pedig addig írtam, míg azt nem mondta, hogy jó. Hónapokig ült az asztalom mellett.

Vele is úgy dolgozott, mint annak idején Deák Krisztinával, aki a Jadviga párnáját vitte filmre?

Nem. Annál intenzívebben. Péter öntörvényűbb rendező, és addig nem hagyott békén, amíg olyan nem lett a szöveg, mint ahogy elképzelte. Ez egy ezredfordulós budapesti történet.Magyar szépség címmel kerül majd a mozikba.

Regényeiben a múltat faggatja, Gothár filmje a mai magyar valóságról szól.

Én sokkal nehezebb dolognak tartom prózát írni a mai ügyekről. Péternél nem volt mit spekulálni, a feladat adva volt, és nagyon provokatívnak, nagyon izgalmasnak találtam. Számos szereplője van a történetnek. Apa, anya, lánya az egyik családban, apa, anya, fiú a másikban. Mindenütt összetett viszonyok, és mindet ki kellett bontani valahogy. A munka során aztán rájöttem: nem kell mindent megírni. A kép, a hang, a zene maga is mesél, a színész egyetlen tekintete sok mindent elmesél.

Történetet írni nehezebb vagy dialógokat?

Kitalálni a történetet elég macerás. Akár filmre gondolok, akár egy regény szüzséjére. A jó történet nagyon fontos. A dialógusok, még ha sokat is kell dolgozni velük, a kész történet alapján már adják magukat.

Tavasszal elkezdte a harmadik regényét.

Még nem látok el a végéig, de a történetet már kitaláltam. Megírtam az első fejezetét. Olyan egy-két hetes lendületek már voltak, de olyan egy-két hónaposak még nem. Azok hiányoznak. Ahhoz persze az kell, hogy semmi mást ne csináljak, hogy szárnyaljon az ihlet, és akkor arra is marad idő, hogy visszafaragjak a túlszárnyalásokból. Több generációs történetet írok, több idősíkban. Az első fejezet hetvennyolcban kezdődik, a másik hatvanhétben, a harmadik pedig negyvenkettőben. Ezek aztán épülnek és összefonódnak, mert közük lesz egymáshoz. És amit még el tudok árulni: nem a szereplők fognak beszélni. A Jadvigában és a Milotában a főszereplő írta vagy mondta a történetet. Itt pedig, aki szerepel a könyvben, az nem fog sem írni, sem beszélni.

Narrálni sem?

Azt sem.

Akkor marad az író.

Nem. Titok. De már kitaláltam. Remélem, sikerülni fog.