Vajon mikor jön fel Tibor bácsi csillaga?

A fagy az úton sem dermeszti torkukra az éneket: „Örömére jöttünk tisztelni e házat,/Mert zengő szóval nagy király támadt./Kicsiny Betlehemben Úr Jézus született, /Ki a világnak megváltója lett – dalolják harsányan, pásztorbotjukkal kopogva a ritmust. Mit sem törődnek azzal, hogy magukkal sodorják az éppen arra vetődő Tibor bácsit. A hatvanadik évéhez közeledő férfi azonban úgy beleolvad a társaságba, mintha csak a keleti bölcsek valamelyikét alakítaná ezeréves szakállával, köpönyegként ringó, seszínű rongykabátjában.

Félő, hogy a csillagot, amelyet napkeleten a bölcsek láttak, és előttük haladt mindaddig, amíg meg nem lelték a gyermeket, Tibor bácsi nem találná meg. Évek óta ül már a nyomor csontos térdén, és nem képes leszállni róla. Egy érsekújvári, városszéli hulladékgyűjtőben ismerkedtünk meg, és azóta tart furcsa barátságunk. Ennek immár hat éve. Akkoriban többedmagával a Nyitra partján, az árok szélvédett mélyén húzta meg magát, és a folyó vizében öblögette át a ruháit. Egy öngyújtóért és egy doboz cigarettáért tárgyilagosan, tőmondatokban vázolta élete történetét, mintha már ő maga sem hinné az eredetét. – Egy építkezési cégnél dolgoztam. Feleségem, két gyerekem volt. Amikor elváltam, munkásszállóra kerültem. Majd megszűnt a cég, és az utcán találtam magam. Semmim sem maradt. A gyerekeim felnőttek, de ők is elég szűkösen élnek, minek háborgassam őket? Elboldogulok valahogy.

Az elmúlt évek során a város csendes zsongásának tartozékává vált. Mindennapi útjai módszeresek, áttekinthetők. A kiskereskedők közt akadnak, akik kizárólag neki, a megbeszélt rejtekhelyre teszik le a kartondobozokat és a fémhulladékot. Ő pedig naponta, csendes nyugalommal járja a körútját és háromszor, olykor négyszer is megfordul rakományával. Volt, hogy kiskocsit kapott kölcsönbe, így fel tudta pakolni az aznapi zsákmányt. – Lehajoltam, hogy a szétesett darabokat madzaggal visszakötözzem. Egy fonott kalácsot találtam a kartonok tetején. Nem tudom, ki tehette oda. A lakótelepen jók hozzám az emberek, mert ők sem sokkal gazdagabbak, mint én. Nem koldulok, nemrégiben mégis egy használt kabátot kaptam. Egy aszszony hozta utánam, amikor látta, hogy bekanyarodok az utcájukba – mesélte ősszel, amikor a vénaszszonyok nyara szokatlan derűt csalt az arcára. Sajnos, ennél sokkal rosszabb állapotban is találtam már. A halántéka és a nyaka tele volt horzsolással, véraláfutással. Elaludt a játszótér padján. Míg a gyerekek visongva lógtak a mászókákról, ő alig bírt magához térni a fájdalomtól. – Nem szoktam inni, nincs is miből. Megkínáltak, és a részeg ember már nem tudja, mit tesz. Nagyon elestem – motyogta akkor, már-már bocsánatkérőn egy fiatalembernek, aki nemegyszer a piacon „felejtette” Tibor bá kedvéért a maradék zöldséget. Úgy tűnik, hogy az újváriak némi felelősséget éreznek a mindennapjaiért. Ez különbözteti meg a hozzá hasonló sorsúakat a nagyváros hajléktalanjaitól. Talán így történhetett, hogy az idős férfi élete valamivel jobb mederbe terelődött az idei télen.

A csuklóján ugyan éppúgy, mint azelőtt, most is zörögnek a csonttá fagyott nejlonszatyrok és a gondosan átkötözött kartonlapok. A tasakban személyes dolgai vannak, a másik csomaggal a megélhetését biztosítja. Legutóbb a Törökszalasztó utcában futottunk össze, ahol egyik sorstársa válogatta a kartonokat. Végül őt kapom lencsevégre. Nem szeretném elveszíteni beszélgetőtársam bizalmát. Látom, érti a dolgot. Zúzmarás bajuszán át újabb sodort cigarettát illeszt a szájába, és csendben ballagunk a pazarul díszített karácsonyi főtérig. A hivalkodó kirakatok fényében könnyen leolvasom az arcáról, nem látja értelmét, hogy hangosan továbbgondolja helyzetét. Amikor megreccsen lába alatt a jég, elmondja, nagyon fájnak a csontjai és kellene már egy melegebb cipő. Nem panaszkodik többet. Dicsekvően mondja, hogy már nem az utcán él. Egy ismerőse házat bérel, és kis pénzért néhányukat befogadta. Amikor megkérdem tőle, merre is van a ház, egy, a luxusvilláiról elhíresült negyedet említ. E kertváros árnyékában régi, hétvégi házakká alakított viskók és kulipintyók állnak. A városban azt rebesgetik, néhány kerttulajdonos télre kiadta telkét a hajléktalanoknak. – Családban, a fiamnál töltöm idén a karácsonyt – emeli rám fakókék szemét búcsúzóul, és én nagyon szeretném, ha ezúttal nem csak a kedvemért szőne álmokat!