Tíz lépés távolság két ajtó között

Soha nem fordult meg a fejében, hogy ez vár rá. És tessék. Megtörtént. Egyik napról a másikra megváltozott az élete. Pedig nem így tervezte. Azt hitte, nyugdíjas korára végre élvezheti a napokat, elfoglalhatja magát olyan dolgokkal, amelyekben kedvét leli, elfelejtheti a hajnali ébredéseket, a perceket csigalassúsággal maguk előtt toló éjszakai műszakokat. Hát nem. A betegség másképp döntött. Betolakodott az életébe, és mindent felforgatott. Első gondolata a kétségbeesés volt. Hogyan fog így tovább élni? Meg egyáltalán: érdemes-e ilyen állapotban? Ez zakatolt mindig a fejében, amikor egyik papír zsebkendőt a másik után gyűrögetve igyekezett felszárítani kibugygyanó könnyeit. Ő, aki soha nem szorult mások segítségére, most ágyhoz szegezve tölti napjait. Álmában gyakran visszatért a régi élete – jár-kel a városban, találkozik a ismerősökkel, rokonokkal, dolgozni indul. De aztán felébredt, és a szoba négy falának valósága zárta magába. A maga erejéből innen nem mozdulhatott ki. Még a másokéval is nehezen. Egy bérház sokadik emelete, szűk kis régimódi lifttel, egészséges embereknek tervezve. A tolókocsi nem fér bele.

Még jó, hogy van egy fia, aki gondoskodik róla. Azt persze nem engedhették meg maguknak, hogy a fiú főállású mamagondozó legyen, hiszen az ő nyugdíjából nehezen tudtak volna megélni. ĺgy alakult a sorsa. Ahelyett, hogy az unokáiról gondoskodhatott volna, hiszen ideális nagymamakorban volt, ő szorult gondoskodásra. Az unokák hiányoztak az életéből. Nem tudta, lesznek-e valaha. Meg aztán, gondolkodott, milyen nagymama lenne belőle? Még csak sétálni sem tudná elvinni az unokákat, vagy valami finomat fozni nekik. Időnként átvillant rajta: milyen régen is volt, amikor a fia született. Milyen régen volt, amikor apró gyerekként a karjában tarthatta, amikor járni tanította...

A nap nagy részét egyedül töltötte. Jellegzetes nagyvárosi bérház volt az övék. A szomszédokkal nem igazán voltak bizalmas viszonyban. Azt a fiatal házaspárt sem ismerték, akik a közvetlen szomszédságukba költöztek. Nem is igazán törődtek velük. Sem a fia, sem ő. Aztán egy idő elteltével gyereksírás zajára figyelt fel. A falon túlról szűrődött át. Akaratlanul is figyelnie kellett rá, hiszen az ő szobája a babáé mellett volt. Nem találkozhatott velük, mivel a szobáját nem igazán hagyta el, de a kicsi élete olyan lett számára, mint egy rádiójáték. Minden zajra figyelt. Ha a szomszédból keserves zokogás hallatszott, szinte összeszorult a szíve: mi baja lehet a kicsinek? Gyakran szóba került akkor is, ha a fiával beszélgetett. Egymás között Benőkének nevezték el. A fiú időként összefutott a lépcsőházban Benőkével és a szüleivel, és erről mindig lelkiismeretesen be is számolt. „Aranyos kisbaba” – jegyezte meg. Ő persze nem látta. Csak elképzelhette, milyen is lehet az apróság. Aztán Benőke cseperedni kezdett, s amikor már akkorka lett, hogy az „egyenbébi-öltözetet” felváltotta a „megkülönböztető” – kiderült, hogy Benőke mégsem Benőke. Kislány. Ezen jót nevettek a fiával. Aztán még később pici lábak topogása is átszűrődött a falakon, s a fiatal mama energikus fegyelmezése is áthallatszott hozzájuk. ĺgy derült fény arra is, hogy a kislányt Évinek hívják. A vékony falaknak köszönhetően figyelemmel követhették azt is, hogyan formálja Évi az első szavakat, hogyan fedezi fel a lakás minden zegét-zugát, hogyan kergeti időnként őrületbe a papát, amikor olyasmihez nyúlt, amiben kárt tehet. Olykor az ablakból megleshette a kislányt, amint a nagy bérház udvarán szülei között totyogott, de közelről nem vehette szemügyre. Mégis, mindennapjai részévé vált. Nem csak figyelt rá, egyre többet beszélt is róla. Milyen furcsa, tűnődött el olykor. Egy gyerek, akit soha nem látott, mégis annyit gondol rá.

Egy nap, amikor együtt ültek a fiával a szobájában, és újra, már sokadszor, Évikéről beszélgettek, a fiú hirtelen felpattant. Mindjárt jövök, csak ennyit mondott, aztán becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Annyit hallott azért, hogy a fiatal házaspár lakásának csengője megszólal. Ajtó nyílt, majd zárult. Negyed óra telhetett el így. Miért hagyta vajon magára? Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Nem szerette, ha minden magyarázat nélkül, csak úgy egyedül hagyta. Negyedóra telhetett el, amikor végre ismét meghallotta a szomszédék ajtajának nyílását, majd a sajátjukét. A fia belépett a szobába. De nem egyedül érkezett. Egy szőke hajú, kék szemű, kicsit megszeppent kislányt vezetett. Mögötte ott állt a papa és a mama. Összeszorult a torka, aztán mégis kimondta: Ideülsz egy kicsit mellém, Évike? A kislány először a mamára nézett, mi is a teendő. Az megnyugtatóan rámosolygott. Évi pedig, lábacskáit ügyesen rakosgatva, elindult az ágya felé.