Egy levél címzettet keres

„Tudod, hétéves voltam, amikor először kaptam tortát a születésnapomra. A tanító nénim szólt, hogy a hétvégét náluk tölthetem, és elvitt abba a családi házba, amelyben ők laktak. Jó volt náluk, mert a gyerekei is nagyon kedvesek voltak hozzám. De lehet, hogy csak azért, mert a tanító nénim, vagyis az anyukájuk szólt nekik, vigyázzanak, hogyan viselkednek, figyeljenek, nehogy megbántsanak.

Hét gyertya égett a tortán, szép színesek, amilyeneket még soha nem láttam. Csodálkoztam is, minek a torta tetejére a gyertya, hiszen nem volt éjszaka, és nem volt sötét a szobában. Természetesen azt sem tudtam, hogy azokat a pici lángokat el kell fújni, ráadásul egyetlen lélegzettel, mivel nekem olyasmiről senki nem beszélt, hogy a szülinapot miként ünneplik a családokban. Azt mondta a tanító néni, hogy az egész hatalmas kerek tortát én ehetem meg, de én el akartam osztani, adni akartam az ő gyerekeinek is. Azok viszont nem kértek a tortámból, azt mondták, nekik külön sütött a mama, nem lekvárral, hanem valódi gyümölcscsel, eperrel, málnával, földiszederrel töltötte meg. Rosszulesett, hogy mégsem vagyok olyan, mint ők, mégsem ugyanazt érdemlem és kapom, amit ők, de tudod, én elég erős voltam már hétévesen is, és nem akartam sírni, ha mennyire megbántottak és milyen rosszul esett is valami. A nevelő néni ugyanis mindig azt mondta, hogy csak a gyengék sírnak. Én nem akartam gyenge lenni, mert akkor a többiek csúfoltak és kihasználtak volna. Mivel, tudod, mi itt nem azért barátkozunk egymással, és verődünk csoportokba, mert szeretjük egymást, hanem azért, nehogy kirekesztődjünk. Ugyanis, aki nem az erősek, hanem a gyengék közé kerül, annak szolgálnia kell.

Én mindig csak akkor sírtam, amikor nem láttak. Elbújtam a kertben, és csak Te hallottad a zokogásomat, ha éppen volt időd, hogy figyelj rám. Azt mondják, Te nemcsak ajándékokat osztasz karácsonykor, hanem vigyázol is a gyerekekre, hogy ne érje őket baj. Különösen az árvákra, mint amilyen én vagyok, akikre nem az édesanyjuk vigyáz. Tudod, sokáig azt hittem, mert azt mondták, ha rákérdeztem, hogy az én anyukám kórházban van, nagyon beteg, azért nem lehetek mellette. Abban bíztam még kiskoromban, hogy majd meggyógyul, és akkor majd eljön értem. És számítottam rá, hogy hazavisz. De már nem vagyok gyerek, elmúltam tízéves, és tudom, hogy nem jön el. Mint ahogy senkiért se jönnek el. Mert már azt is tudom a nagyoktól, ide nem azért tesznek bennünket, hogy valamikor majd elvigyenek. Minket eldobtak maguktól a szüleink. Ezt meg kell szoknunk.

Nem vagyok már kisgyerek, de mielőtt teljesen felnőnék, szeretném, ha küldenél le nekem is egy karácsonyfát az égből. Nem magam miatt, hanem hogy bizonyítanánk a többieknek, hogy létezel, s nincs igazuk. Mert a nagyok csak legyintenek, ne legyek már olyan tökkelütött, a karácsonyfa egyszerű lucfenyő, az erdőben vágják, és a nevelő nénik aggatnak rá gömböket meg csokis szaloncukrot, amiből aztán, miután levetkőztetjük vízkeresztkor, mindenki kap három szemet. Tudod, én már nagyon kételkedek, mert nekünk a felnőttek nem mindig mondják meg az igazat. Aztán, amikor a nagyobbak felvilágosítanak, hogy már megint az orromnál fogva vezettek, megint bemeséltek nekem valamit a nevelők, olyan rossz rádöbbenni, hogy újra és újra becsapnak.

Nem akarom, hogy mindig a nagyobb gyerekeknek legyen igazuk, ezért döntöttem úgy, hogy írok Neked, és megkérlek, az idén nekem is hozzál karácsonyfát. De olyan igazit, olyan fényeset, csillagszórósat, amilyet a családoknak szoktál vinni. Tudod, meg szoktam állni a házak előtt, és hosszan bámulok be az ablaküvegen, mert olyan szép fákat szoktál vinni másoknak. Amilyenről az egyik fiú is mesélt, mert őt egyszer hazavitték, de aztán megint baj és ramazuri lett náluk otthon, és újra visszakerült. Azt mondta, nem is kívánkozik haza, jobb itt az intézetben, mert a családi otthon, amelybe került, maga volt a pokol. De azért karácsonykor állítottak karácsonyfát, meg ünnepi vacsorát is főzött az anyukája, olyan igazi halból, amelyet vízből fogtak, s amelyben csont is volt. Csak aztán csillagszórógyújtás után megjött a fiú mostohaapja, s egy idő után, amikor már túl sokat ivott a szilvapálinkából, feldöntötte a karácsonyfát, lángra lobbant a függöny, s ki kellett hívni a tűzoltókat. Tudod, én nagyon sajnáltam a fiút, mert nekem megmutatta a sebeket, amelyeket a mostohaapja égetett a cigarettacsikkekkel, és azóta nem vagyok benne olyan biztos, hogy kint jobb, mint itt.

Valamiféle elképzelésem arról már van, hogyan ünneplik a családokban a születésnapot, de azt nem tudom még, milyen az igazi karácsony. Azt sem, hogy miért van karácsony. Arra gondolok, talán a kinti gyerekek miatt, mert nem miattunk, bentiek miatt, az biztos. De nekik meg minek?! Hiszen őket egész évben szeretik! Mi meg a fától se szeretjük egymást jobban. De lehet, hogy majd az idén, ha Te hozod el. Ezért is szántam rá magam, és írok Neked. Most nagyon fontos lenne, ha igazi karácsonyunk lehetne. Mert Teveled bebizonyíthatnánk a nagyoknak, nem igaz, hogy Téged is csak a felnőttek találtak ki azért, hogy a gyerekeket fegyelmezni tudják veled. Hogy azt mondhassák: jó legyél, mert megver a Jézuska, meg ha rossz leszel, meglátod, nem hoz neked a Jézuska semmit.

Ezt a levelet a padláson írom, ahova cigivel szoktunk felszökni – de ezt ne áruld el, senkinek, ha jönnél és keresnél. Pár napja már le is tüdőzöm, mert lenyikhajoztak, hogy kár belém, ha csak úgy kifújom, és nem szívom le. Ezt azért írom meg és vallom be, mert ahogy mondják, Te csak a jó gyerekeket szereted. Tudod, én jó akarok lenni, de ez nem rajtam múlik. Én meg akarom fogadni a nevelő néni tanácsát, de ha kikerülöm a pocsolyát és nem lépek bele, együgyűnek néznek, és kinevetnek, hogy minek vigyázok én az állami cipőmre, miért nem nyüstölöm minél jobban, hogy szakadjon. Vagy ha nem veszek részt az ágszaggatásban, azt mondják, be vagyok gyulladva, de én tényleg sajnálom a fát, és nem csak azért, mert a nevelő néni arra tanít, hogy nem szabad bántani a fákat, meg az állatokat sem, mert azok is éreznek. A múltkor felbontottunk egy macskát, hogy megnézzük, hogyan működik a belseje. De ne eszerint ítélj, hogy teljesíted-e a kérésemet vagy sem, hogy hozol-e nekem fát vagy nem, mert én azt se akartam, de azzal fenyegettek, ha nem veszek részt a boncolásban, engem néznek meg belülről.

Nem tudom, miért ilyen a világ, még ezen nem gondolkoztam. Néha rossznak kell lennem, ha akarok, ha nem. Belekényszerítenek a rosszba. De ha Te eljönnél, biztosan minden megváltozna. Ennyit igazán megtehetnél értem az idén. Nagyon foglak várni. Mindenkihez gyere, de azért énmellém állj majd oda, hogy mindenki tudja, én írtam Neked, és én hívtalak, mert én hittem Benned.”