Múltunk kútja

Szemérmesen rejtegették érzelmeiket. Persze, csak ha baj érte őket. Igaz, akkor pillanatokon belül együtt volt a család. Az ismerősök csodálkoztak is, nem értették, honnan, mitől ez a nagy összetartás. Ők csak a vállukat vonogatták, sohasem gondolkoztak rajta. Akkor sem, amikor a Csallóközt elöntötte az ár, és megérkezett a távirat: Itt vagyok Nagyéknál Csütörtökben. Azon nyomban kocsit szereztek, és mentek a csodálatos nagynéniért. Haragudott is rájuk, de hiába tiltakozott, bepakolták, mégse legyen idegeneknél. Itt nem tudok meg semmit – mérgelődött. Mit, hogy mi van a tyúkokkal? – próbáltak élcelődni, de akkor nem jött be. A tyúkok jó helyen vannak, Nagyéknál, Csütörtökben – legyintett fáradtan a nagynéni. Nemigen találta a helyét az emeleten. Ki-kijárt az erkélyre, nézte, mekkora a forgalom, hallgatta a mozdonyok sípolását, hogyan zökkennek-kattannak a kocsik, amikor tolatnak a vonatok. Meghosszabbodtak az álmatlan éjszakák. Hiába folyt a csapból a hideg-meleg víz, hiába olvasgathatott akár éjfélig is. Nem jött a szomszédasszony babot fejteni, hogy közben elmondja a falu napi híreit, pletykáit, a másik sem kopogtatott be, mit hozzon a boltból, a harmadik, a legközelebbi, a húszéves fiatalasszony sem, hogy csak úgy ránézzen, hozzon frissen sült buktát, lepényt, meg a kisgyereket, hogy egy kis vidámság is legyen.

Sehogyan sem volt jó. Pedig nem kellett hajnalban kelni, kiengedni a tyúkokat, megetetni őket, fát aprítani, kikotorni a hamut a kályhából, begyújtani, vizet merni a kútból – majd egyszer, mondogatta, amikor figyelmeztették, ki kellene már cseréli a kutat, mert összedől, vagy legalább a fát kellene szétszedni, újat csináltatni, vagy betongyűrűt venni, persze, mondta, ki hozná be az udvarba, ki tenné a helyére, darusautóról szó sem lehet, letörné a diófa vagy az almafa ágait, márpedig ilyen nyári alma sehol másutt nem terem. Igaza volt, azóta sem ettünk majd félkilós, halványzöld-rózsaszín héjú, hófehér, hersegő, savanyédes nyári almát; pumpakútról meg szó sem lehetett. Annak vasízű a vize, abban nem fő olyan gyöngyöző, aranysárga tyúkleves, hiába teszi bele a kiskertben termett zöldséget. S akkor fölöslegesen kelt föl reggel fél hatkor, akkor már vége a világnak, ha a víz nem vízízű. És különben is: a vályogházba nem vezették be a villanyt – minek az, este arra az egy-másfél órára elég a petróleumlámpa, rádiót hallgatni sötétben is lehet (ó, azok a régi szép, rádiószínházas esték, Jago kezébe veszi a tőrt, és mélyen Desdemonába mártja, Desdemona holtan esik össze – suttogta a narrátor, hogy tudja a kedves hallgató, mi játszódik le a színpadon, ott a távolban, a nagy Budapest világot jelentő deszkáin, ott, ahová nem mindenki juthatott el, még azok közül sem, akik csak száz-százötven kilométerrel arrébb születtek, éltek bár hetven–nyolcvan évig), nyáron amúgy is sokáig világos van, télen meg kár pazarolni a szenet. Úgysem ad olyan meleget, mint a dunyha, amelyet rédliben forrósított téglával melegített elő. A rédlinek más fontos szerepe is volt, abban sült a búcsúi torta, lábasban, mégis olyan formás volt, olyan sárga, mintha a leghíresebb pesti cukrászmesterek készítették volna. Meg a búcsúi kacsa, a ropogós-piros. (A búcsú a sok csiricsáréval, a körhintával, amelyek ülései majd a földet súrolták, mégis a magasba, az égbe repítettek. Egyszer valami cirkuszosok is arra tévedtek, szalmát szórtak a földre, vetettek néhány bukfencet, aztán lebontották a sátrat, többet se láttam ilyent. Megfejthetetlen, hogyan fértünk el anynyian a szoba-konyhás házikóban.) Meg a nyári rétesek, a nyújtott tésztából, gyönge házi túróval megtöltve.

Gyerekfejjel az ember nem értheti, miért nem jó a téglaház a város közepén, ahol minden karnyújtásnyira. Csak akkor, amikor az ízeket keresi-kutatja emlékezetében, és nem leli sem a gáztűzhely mellett, sem a falusi vendéglőben, sem a városi étteremben.

Volt egy vályogház egy kis falban, a Rózsa utcában. (Amúgy olyan kicsi volt ez a falu, hogy se utcaneve, se házszáma, ahol csak úgy mondták, a Balogék mellett, a Kulacsék szomszédságában, a borítékra sem kellett utcanevet írni, a postás mégis mindig mindenkit megtalált.) Előtte kiskert szőlőlugassal, krizantémokkal, legényrózsával, fátyolkával, meg nefelejccsel, amely olyan kék volt, mint a csodálatos nagynéni tiszta ragyogású szeme. Nem az árvíz vitte el a házat, nem egy óriási, mindent elsöprő vihar döntötte romba. Egy bulldózer. Hogy a helyén emeletes kockaház cifrálkodjék, emberek, emlékek, városba szakadt lelkünk megcsúfolására.