Hiperaktivitás lelki háttere

A szorongás, mint a hiperaktivitás jellemzője nemcsak a hatékonyság hiányában fellépő kudarcok hatására jöhet létre, hanem kiváltó oka is lehet a fellépő tüneteknek. A szorongás egyértelmű jelzése annak, hogy a lelki egyensúly megbomlott, ezért az én az elfogadhatatlan ösztönkésztetések tudatosulásának megakadályozására elhárító mechanizmusokkal védekezik. A súlyosabb gyermekkori szorongások hátterében gyakran a túlféltő, túlóvó szülői magatartás tapasztalható, hiszen a szülő félelme a gyermekből a bizonytalanság érzését váltja ki.

A fokozott mozgékonyság elfogadása sok nehézséget okoz a szülőknek és pedagógusoknak egyaránt, talán ez az egyik legirritálóbb tünet, hogy amikor a felnőtt nyugodt elfoglaltságra vágyik a napi munkája során, vagy az után, a gyermek a legkevésbé sem mutatja a fáradtság jeleit, szélvészként száguld végig a lakáson, nyomában rendetlenség, szerteszórt játékok. Hasonló az iskolai munkában való részvétele, füzetei rendetlenek, már ha éppen ott vannak az iskolában, házi feladatai hiányosak, szomszédjait zaklatja, vagy legalábbis akadályozza az elmélyült tanulást. Nagyon fontos, hogy mielőtt bármit mondunk a gyermeknek, gondoljunk végig két dolgot:

Milyen indulatot vált ki bennünk a gyermek viselkedése, és valóban az okozott kár mértékének szól ez az indulat? Hogyan utasítjuk rendre és általában, hogyan jelezzük neki, hogy zavar minket a viselkedése? Az első kérdés azért lényeges, mert előfordulhat, hogy a gyermek semmiben sem viselkedik másként, mint egyébként szokott, de pillanatnyi állapotunkban nem tudjuk tolerálni. A második kérdés, hasonlóan fontos, mert a helyreutasítás gyakran minősítésként szól. A minősítés pedig felhívja a figyelmet saját alkalmatlanságára, ami tovább rontja a saját magáról kialakult képet. A gyermeknek akkor is szüksége van a szülő empátiájára, amikor cselekedetei nem feltétlenül a környezet elvárásai szerint történnek. A szülőknek időt kell találni, hogy kizárólagos figyelmet szenteljenek gyermekükre.

Az időben felismert probléma és a megfelelő fejlesztő eljárások lehetővé tennék, hogy a gyermek a lehető legkisebb lemaradással, vagy korosztálya szintjére fejlődve érkezzen az általános iskolába, mielőtt önértékelésében és személyiségfejlődésében komolyabb zavarok alakulnának ki. Az óvó- és tanítónő feladata tehát, hogy az intézményes keretek között a pedagógia eszközeivel, az életkori sajátosságokhoz mérten és azokat figyelembe véve optimális feltételeket teremtsen a család bevonásával.