Azt hiszi, nem szeretjük

Tízéves unokám jó tanuló, jó magaviseletű, ám a minap a következőket mondta nekem az iskolába menet: „Én úgy érzem, engem senki sem szeret a családban.” Mi lehet ennek az oka?

Jelige: Aggódó nagymama

Sok minden. Az első dolog az lehetne, hogy megkérdezik, ő hogyan mutatja ki szeretetét szülei, testvére és a többi rokon iránt? Szerinte miből tudhatja meg a testvére, hogy szereti őt? Az édesapjának miből kellene következtetni erre, hogy szereti őt? És az édesanyjának? Úgy gondolja magáról, hogy ő teljes mértékben állandóan úgy viselkedik és úgy cselekszik, hogy abból egyértelműen azt a következtetést vonják le a körülötte élők, hogy mennyire szereti őket? Ha ezeket a kérdéseket érdemlegesen meg tudja válaszolni, akkor mondják el neki, hogy önök miről gondolják azt, hogy az önök iránti szeretetét fejezi ki ily módon.

Azután pedig mutassanak rá arra, hogy önök mivel próbálják kifejezni iránta való szeretetüket. Önök szerint mi minden bizonyítja azt, hogy szeretik őt, törődnek vele, gondoskodnak róla. Kérdezzék meg, ezeket az üzeneteket ő hogyan értelmezi, s miért gondolja azt, hogy ezek mögött nem a szeretet bújik meg? Minek örülne, hogyan adhatnák tudtára, hogy szeretik őt? Ezek szerint felesleges neki ajándékokat vásárolni, kirándulni, nyaralni vinni, szépen ruházni, taníttatni? Kérdezzék meg tőle, hogy a többi gyereket az osztályban hogy szeretik a szüleik? Gondolja, hogy más gyerek több szeretetet kap otthon? Mivel érdemlik ki más gyerekek szülei, hogy őket úgy látják utódaik, hogy elegendő szeretetet kapnak tőlük? Valóban szerinte egy pillanata sem volt az életében, amikor azt gondolta volna, úgy érezte volna, hogy őt szereti az egész család? Mi a titka annak, hogy ideig-óráig érezte is a többiek szeretetét, azután pedig az egész elszállt, mint az álom?

Úgy gondolja magáról, hogy igazságos a családtagokkal szemben? Nem kicsinyíti érdemeiket? Mit kellene tenniük, hogy ő azt érezhesse, hogy szeretik? Valóban olyan boldogtalan az egész gyermekkora? Kitaszítottnak érzi magát, olyannak, akit csak félrelöknek, akivel nem törődnek, akitől soha nem kérdezik meg, hogy mi a kívánsága? Ha bajban van, magára hagyják, ha beteg, nem törődnek vele, ha valamit nem ért a tananyagból, nem segítenek neki.

Szerintem a gyerek egy gyenge pillanatában mondott ilyet, meggondolatlanul, nem is sejtve, hogy ezzel mekkora gondot okoz önnek, és a család többi tagjának is. lehet, hogy álmatlan éjszakái voltak a gyereknek ezzel a kijelentésével kapcsolatban. Egy biztos, ha tollat ragadott, és segítséget kért, ez arra vall, hogy mélyebben elgondolkodott a hallottakon, s nem volt tőle nyugodt a lelkiismerete.

Úgy gondolom, hogy nem önökkel, nem a felnőttekkel van a baj. A problémát az okozza, hogy a gyerek vagy túlságosan el van kényeztetve, igyekeznek neki mindent megadni, de ennek ellenére is mindig akadnak olyan dolgok, amikhez nem jut hozzá, s ebből vonta le azt a következtetést, hogy ha ezek miatt nem törik kezüket-lábukat, hogy megszerezzék neki, akkor biztosan nem is szeretik. Vagy az is lehet, hogy több időt szeretne tölteni a szülei társaságában, de azok túlságosan elfoglaltak, s igyekeznek biztosítani, hogy mindig legyen valaki mellette, mellettük, de neki ez nem elegendő, s úgy érzi, hogy félre teszik, másokra bízzák, s ő nem töltheti azokkal az idejét, akikkel valóban szeretné. A pótszülő mindig csak pótszülő lesz, még akkor is, ha dupla annyit nyújt a gyereknek, mint a valódi szülő. Ön, mint nagyszülő nem helyettesítheti teljesen a gyerek szüleit. Ez a kapcsolat mindig más, mint a szülőkkel való kapcsolat. A nagyszülőnek más a szerepe a gyereknevelésben, mint a szülőknek. Ön sem veheti le teljes egészében saját gyermeke válláról a gyermeknevelést. Besegíthet neki, elláthatja jó tanácsokkal, elmondhatja, mikor mit látna jónak, de a teljes felelősséget nem vállalhatja magára. A szülők dolga, hogy a gyermek nevelésével kapcsolatban döntéseket hozzanak, elrendezzék életét, felneveljék, s útjára bocsássák. Nem könnyű feladat, de nekik is meg kell vele küzdeniük, s néha ilyen, és ehhez hasonló megjegyzéseket is el kell tudni viselniük, hogy: „Én úgy érzem, engem senki nem szeret a családban.”

Dr. Hadas Katalin pszichológus