Zöldcsütörtök

A húsvét sajátos hangulatát két ezredév kultúrája formálta olyanná, hogy ne vonhassuk ki magunkat egészen a hatása alól. A zöldcsütörtöktől a feltámadásig pergő napok a katarzis, az önvizsgálat és az erkölcsi megtisztulás lehetőségét kínálják. A lelki monológ esélyét – a dialógusról! Számomra ez a húsvét üzenete. Mondom ezt azért, mert a köznapi tapasztalatok szerint Szlovákiában is újra nő a vallásos emberek száma. Ami nyilván rendjén van. Ki élete elveszett bizonyosságai helyett keres új fogódzókat, ki viszont a kommunizmus levitézlett világához való tartozását kívánja e látványos fordulattal feledtetni. Sietek hozzáfűzni: nem szabad fölényesen ítélni e jelenségről. Sem a hivésben támaszt keresők, sem a megkerült bárányokat gyarapítók nem lehetnek olcsó gúny tárgyai. Elvégre, ha szándékaik őszinték, ők is részesei ama törekvésnek, hogy szellemileg valahogy visszalódítsuk, emberivé szelídítsük az Istentől s embertől elrugaszkodott világot... Engem tehát nem a megtérők nyugtalanítanak, hanem a keresztény nemzet kizárólagosságának hitével házalók, akik önjelölt messianizmusukkal politikai tőkét akarnak kovácsolni az emberek érzelmeiből. Akik lelkifurdalást próbálnak támasztani mindazokban, akik nem osztják az ő egy és tévedhetetlen „hitüket”. Lelkük rajta; de húsvétkor talán megmondhatjuk, hogy példaképük, a Megváltó nagylelkűbb volt: Jézus nem szívlelte azokat, akik harsány öntetszelgésükben erkölcsi feddésben részesítettek másokat. Ő a párbeszéd és a tolerancia híve volt.

Nem titok: évtizedekkel ezelőtt rendszeresen ministráltam is, ma viszont nem vagyok gyakorló hívő, „csak” istenfélő. De ez nem jelenti azt, hogy – sokadmagammal – kevésbé vagyok örököse a keresztény kultúrának, mint azok, akik vallásosságuk okán formálnak rá jogot. A Biblia ugyanis nemcsak azoké, akik vallásos módon értelmezik, hanem mindannyiunké, akik közös örökségként merítünk belőle. Részint erkölcsi mércénk forrásaként, részint köznapi dolgaink során. Ily módon lehetek-e egyáltalán hitehagyott, pogány abban a keresztény szimbólumokkal átszőtt kultúrkörben, amelyben felnőttem? Közben elég körbepillantanom, hogy észrevegyem: rokonaim, barátaim, közeli ismerőseim egyik fele vallásos – vagy újra azzá vált –, másik fele nem gyakorolja hitét. Egyébként ez az országos átlag. A hétköznapok sodrában, élethelyzeteimből adódóan, az egyházi szertartásokat sem kerülöm el, ha a természetes helyzet úgy hozza; de ahol nem kell, nem kötök kompromisszumot. Fiaim számára szintén szabad a választás hitük dolgában. A hajdani ministráns mentalitásából annyi ragadt rám, hogy két nyelven tudom az alapvető imákat, s olykor azon kapom magam, hogy fohászkodom. Szeretek templomok hűvös homályában üldögélni, és zajos világunkban hiányolom a csöndes áhítat perceit. De racionális alkat lévén nem csaphatom be sem magam, sem a mennyek urát azzal, hogy egy pillanatig is felróhatnám neki a világ minden nyomorúságát. Számomra mindegy hát, hogy valaki milyen hit alapján igyekszik a benne lakozó Emberség szavára hallgatni és az emberiesség parancsainak eleget tenni. Meggyőződésem, hogy amíg a törekvést nem keresztezi az ember megvetése és megalázása, a fanatizmus, a türelmetlenség, a kirekesztés, a tudatlansággal visszaélő öntetszelgés – akkor a humánum az, amiben a hívők és nem hívők akarata találkozhat. Ez a dialógus az, ami a sokféle hitű emberek békés jóindulatának egyedüli alapja.

Zöldcsütörtöktől zöldcsütörtökig.