Volt egyszer egy ötvenhat

Söjtör után nem sok jóra számíthatunk ma sem. Az már kiderült, hogy 386 művelt, konszolidált ember sem képes együtt ünnepelni az ország házában.

Ha ‘56 a magyar nemzet ünnepe – az! –, akkor a parlamenti ünnepségre (munkaköri) kötelessége lenne elmenni minden általunk fizetett párt vezető képviselőjének. (Erkölcsi) kötelessége lenne fejet hajtani ‘56 eszménye és hőseinek emléke előtt (bár ez talán nem esik nehezére senkinek). Ez a mostani elkülönülési mánia nem méltóságteljes szimbolikus politizálás, hanem gyarló infantilizmus. ‘56 nem játékszer, amit az erősebb mindig elvesz a másiktól. ‘56 mindenkié, aki a magáénak érzi, és nem vehető el sem a szocializmust megjavítani akaróktól, sem a szocializmus ellenségeitől.

‘56 hősei rendkívül sokfelől jöttek, s azért tudtak nagyot alkotni eleve bukásra ítélt, de szabadságot és méltóságot kereső forradalmukkal, mert az „események” néhány kegyelmi pillanatában egyet akartak. Most nincs ilyen egy. (Európa igenlése lehetne, de az sem az.) Nincs egy cél, és nincs egy akarat sem.

Most mindenki csak a saját igazát keresi ‘56-ban. És mindenki meg is találhatja, hiszen sokszínűségében benne van, s ez kiválóan alkalmas a vádaskodásokra, veszekedésekre. Kirekesztésekre. Elkülönülésekre.

Tudjuk, az ellenzéknek azért nem akaródzik a kormánypártokkal együtt emlékezni ‘56 forradalmára, mert fölfogásuk szerint az MSZP az MSZMP utódpártja; és ‘56 elárulóinak, megtorlóinak utódai – úgymond – ne szónokoljanak nekik a forradalomról és szabadságharcról, mert az nem az övék.

Van benne igazság, de nagyon kevés. Az MSZP utódpárt annyiban, amennyiben régi vezetőinek jó részét hozta magával, utódpárt annyiban, hogy az állami vagyon, a pártvagyon, a kapcsolati tőke nagy részét átmentette a maga és hívei számára, de nem utódja sem ideológiailag, sem politikai értelemben. És ami a legfontosabb: a magyar választók többsége immár másodszor választja meg és bízza meg az ország kormányzásával ezt a garnitúrát, amit lehet szeretni, nem szeretni, de a kormány legitimitását – demokratikus gondolkodással –megkérdőjelezni nem lehet.

A külön ünnepléseknek is van persze létjogosultságuk, hiszen ‘56 sokszínű volt, minden párt, minden politikai árnyalat találhat benne külön ünnepelni valót. Ám van, amiben ‘56 egy és oszthatatlan: a kétségbeesett és egyben mámoros harcban a szabadságért, a nemzeti függetlenségért és az emberi méltóságért.

S volt még valami, amit talán a legtöbben és legjobban gyűlöltek abban a diktatúrában – Gyurkó László kifejezésével –: a mindent benyálazó hazugságot.

Ma már ilyen totális és egységes hazugság elképzelhetetlen. A demokráciában másképp hazudnak. De hazudnak rendületlenül. Csak most manipulációnak hívják. A diktatúrában a hazugságot igazságnak hívták, és kötelező volt elhinni. Ma a hazugságot az igazság köntösébe öltöztetik, s sikeres manipuláció esetén az emberek valóban elhiszik igaznak. A kampányígéreteket, a kampánygyalázkodást, a saját hívek szerecsenmosdatását, az ellenfél megrágalmazását, lejáratását, a saját eredmények föltupírozását, az ellenfél eredményeinek kisebbítését vagy semmibe vételét. Két oldalról zúdul ránk őrjítő összevisszaságban hazugságok, csúsztatások, megtévesztő sejtetések, féligazságok tömege. Manipulációk és ellenmanipulációk egymást kioltva jönnek; hiszünk valamiben, és rögtön csalódunk is benne, lelkesedünk, reményt vesztünk, megzavarodunk, és apátiába esünk. Ha ‘56-ban azt érezte az ország java, hogy ebből elég volt, most alighanem így szólna az egyetlen akarat: csönd legyen.

Egy csöndesebb, nyugalmasabb demokráciát szeretnénk. Sikeres csatlakozást, az eddigieknél sikeresebb kormányokkal, serényebb közszolgákat, tisztább közéletet, boldogabb magánéletet – a szegényeknek is. Ehhez nem kellene forradalom, csak egy kicsit több józan ész.