Visegrád és Brüsszel

Mégis, ha az együttműködés több mint tizenegy évét elemezzük látható, hogy a pozitív kormányzati szándékok vannak többségben, amelyeket azonban a negatív politikai indulatok, a történelmi sérelmek, a rossz hagyományok gyakran, idáig szinte rendszeresen megakasztottak, eltérítettek, sőt az együttműködés eredeti céljaival ellentétes folyamatokat indukáltak. A regionális együttműködés iránt érdeklődők számára válaszra vár számos kérdés. Az első talán az, miért van szükség egyáltalán visegrádi együttműködésre, amikor a tagországok egyértelmű és elsődleges célja az Európai Unióhoz történő csatlakozás. De hasonlóképpen az is felmerül, hogy van-e a közép-európai országoknak olyan belső fejlődési erejük, amely az integrációt táplálja, közelít és nem eltávolít, egyeztet és nem bomlaszt, közös célokat kínál és nem ellenségességet szül. Lehetséges-e, hogy Közép-Európában nem a kiúttalan rivalizálás lesz az uralkodó nemzetközi együtt-működési forma, hanem a partneri viszony, a közepes fejlettségi létből eredő közös érdekek felismerése, a hasonló történelmi utakból következő azonos válaszok megtalálása.

A visegrádi megállapodás 1991. februári aláírásakor először a nemzetközi környezet meghatározó voltát kell kiemelni. Közép-Európa már túl volt az első demokratikus választásokon, a régi rendszer nemzetközi szervezetei – KGST és a Varsói Szerződés – hamarosan felbomlottak, a megszülető társulási megállapodások a nyugati orientáció egyértelművé válását mutatták. A rendszerváltás mélységét tekintve élenjáró országok, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország első demokratikus kormányai azonos politikai alapállással rendelkeztek, a baloldallal szemben mindenütt a jobbközép, a konzervatív irány győzedelmeskedett. A politikai berendezkedés megegyezése, az azonos értékek vállalása ritka konstellációt hozott létre a régióban, a következő években a politikai váltógazdálkodások, politikai ciklusok már eltérő ütemben, hosszúsággal érvényesültek, ami alapot adhatott a félreértésekre, gyanakvásokra, sőt az ellentétek kialakulására. A visegrádi megállapodást a rendszerváltás idején az újrakezdés, az új típusú regionális együttműködés iránti igény ösztönözte, amely megközelítően egyenlő fajsúlyú felek között zajlik. Korábban ugyanis a kis országok történelmük során mindig egy nagyhatalom árnyékában, annak közvetítésével léptek egymással kapcsolatba, a közép-európai együttműködés mindig egy nagyhatalmi szándéknak volt alárendelve. Most a térségi kapcsolatok fejlesztését az Európai Gazdasági Közösség is ösztönözte, azzal a meglátással, hogy a nyugati integrációhoz történő csatlakozást megkönnyíti, sőt annak előfeltétele, ha a jelöltek versenyképességüket a létrehozandó regionális szabadpiacon erősítik.

Születésekor a megállapodás rendkívül széles célrendszert fogalmazott meg. Mivel a régió még szovjet katonai megszállás alatt állt, érthetően első helyre került az állami függetlenség megteremtése. De a célok között szerepelt a szabad piacgazdaság bevezetése, a totalitárius rendszer maradványainak megsemmisítése, a közös történelmen, kulturális hasonlóságon és földrajzi közelségen alapuló intenzív együtt-működés megteremtése, valamint teljes részvétel az európai integrációban. A politikai célok tehát rögtön úgy fogalmazódtak meg, hogy távlatilag a nagyobb regionális egységhez történő integráció szerzett prioritást, ami önmagában helyes és képviselhető távlatot nyitott, de magában rejtett egy veszélyt. A visegrádi együttműködés elsődleges célja az Unióhoz történő csatlakozás lett, amely természetesen az egyes tagországok szintjén történhet. A nemzeti szintű integráció azonban elkerülhetetlenül versenyhelyzetet teremt, amely a születőben levő, de még kiforratlan visegrádi szellemiséget, azonosságtudatot gyengítheti, háttérbe szoríthatja. Ennek nem feltétlenül kellett bekövetkeznie, de a célok rangsorolása megtörtént. Az európai integráció és a közép-európai regionalizmus egymást erősítheti, ha a nemzeti kormányok nem rövid távú érdekeket hajszolnak, és olyan távlatosabb gondolkodást képviselnek, amely a térség stabilitásában és összefogásában rejlő előnyöket akarja kihasználni.

Pozitív fejlemény volt a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás (CEFTA) létrehozása, amely a kereskedelemliberalizáció eszközeivel a nagyon alacsony szintre visszasüllyedt forgalmat újraélesztette, növelte a vállalatok közötti kapcsolatokat, ezen belül erőteljesen fejlődtek a térségbe bevonuló multinacionális vállalatok, amelyek a régió nemzeti piacait egyre jobban összekötötték. A CEFTA hamar túllépett a visegrádi országok körén, és egyre inkább bekapcsolta azokat az országokat, amelyek az Unióval társulási megállapodást kötöttek. A visegrádi országok a NATO-tagság elérésében találtak meg egy másik közös célt. Az 1999-ben bekövetkezett tagság azonban már differenciálta a régiót, Szlovákia kimaradt, mivel a mečiari politika miatt nemzetközileg elszigetelődött.

A visegrádi együttműködés nagyon könnyen sebezhetővé vált, a kezdeti fejlődés megtorpant. Felső szintű, miniszterelnöki találkozóra nem került sor 1995-1997 között, a szakmapolitikai bizottságok egy ideig még üléseztek, voltak tanácskozások, de a politikai elhidegülés ezek alól is kihúzta a talajt: a cseh politikai vezetés részéről megkérdőjeleződött a közép-európai együttműködés értelme, a szlovák kormány a magyar kisebbséget inkább elválasztó és nem összekötő kapocsként értelmezte.

Valószínű, hogy ezt a szembenállást nem lehetett fenntartani, ha ezek az országok komolyan gondolják az európai integrációt. Hamarosan azonban kedvező fordulat történt, mert 1998-ban Csehországban és Szlovákiában a közép-európai együttműködés mellett elkötelezettebb, nemzetközi politikai kapcsolataikban nyitottabb, a múlt sérelmein felülemelkedni képes kormányok jutottak hatalomra. Visegrád újra felpörgött, megszaporodtak a csúcstalálkozók, a csatlakozási tárgyalások következtében beindult a tapasztalatok átadása, állásfoglalások születtek Szlovákia felzárkóztatása érdekében, pénzügyi alapot hoztak létre kulturális-tudományos céllal, és közös véleményt alakítottak ki a csatlakozási tárgyalásokon elérendő kedvezőbb pozíció érdekében. Újra láthatóvá vált, hogy vannak közös érdekek, az összefogás gyümölcsözőbb, mint a szembenállás. Mi történt valójában?

Az EU-ban kialakult a csatlakozni vágyó országokkal szemben a csoportban való gondolkodás, és háttérbe szorult az egyéni teljesítményen alapuló elbírálás hangoztatása. Ez természetesen azt jelentette, hogy a teljesítményükre, exkluzív jellegükre büszke közép-európai országok előtt felrémlett a veszély, hogy azonosan bírálják el őket a kevésbé fejlett átmeneti gazdaságokkal, sőt meg kell azokat várniuk a csatlakozással. Ennek mindenképpen mozgósító ereje volt. Visegrád azt közölte Brüsszellel, hogy a tagfelvétel során az egyéni elbírálásnak kell előnyt adni. A csoportszellem erősödött, de a versenyszellem is, sőt harc kezdődött a regionális vezető pozíciójáért. Ki legyen a regionális középhatalom, amelyik elsőként jut be az Unióba, és a legkedvesebb a Nyugatnak? Lengyelország talán, amelyik a legnépesebb, gazdasági potenciálját tekintve a legnagyobb, de számos szerkezeti problémával küszködik, vagy Csehország, amelyik nagyon erős nyugati kapcsolatokkal rendelkezik, és ahol az utóbbi években dinamikusan felgyorsultak a külföldi tőkebefektetések, vagy talán Magyarország, amelyik a piacgazdaságra történő átmenet során sokszor nyerte el az éltanuló címet. Bármelyik joggal tarthatna igényt kedvező elbírálásra.

Ebben a pillanatban jött elő a magyar kormányfő a Beneš-dekrétummal, amelyik szerinte összeegyeztethetetlen az Európai Unióval. Kedvezőtlen volt az időzítés, rossz volt az üzenet, éles volt az elutasítás. A visegrádi együttműködés a legnagyobb nyilvánosság előtt válságba került, a magyarországi csúcstalálkozón való részvételt a tagországok lemondták. A magyar kormányálláspont, bár meglepő volt, illeszkedett abba a vonulatba, amely a térséggel való kapcsolatokat expanzív módon képzeli el. A politikai állásfoglalások szintjén megfogalmazott „gazdasági patriotizmus”, a „határokon átnyúló nemzeti újjáegyesítés”, valamint a haza fogalmának a szomszédos országokra történő kiterjesztése előzménye volt a különlegességét, a vezető helyét hangsúlyozó magyar külpolitikának.

A regionalizmust gyengítő nemzeti törekvések eltérő tőről fakadtak. Csehország részéről inkább az együttműködést semlegesítő, leértékelő megnyilvánulások fogalmazódtak meg. Szlovákiában pedig a befelé fordulás és a védekező politikai alapállás eredményezte a kooperáció bomlasztását. A magyar külpolitika pedig inkább terjeszkedő volt, területen kívüli jogok megszerzésére törekedett. Mindegyik rontotta tehát a visegrádi együttműködés megvalósulását, amely azonban önmagában sem volt ellentmondásoktól mentes. A közép-európai együttműködés nagyon nagy növekedési tartalékokkal rendelkezik. Gazdasági értelemben is, de a térség stabilitását, kultúráját, szellemiségét tekintve is. Az EU-csatlakozás mellett is szükség van a szorosabb kapcsolatokra. Közép-Európa felemelkedése feltételezi, hogy a résztvevők közötti konvergencia erősödik. Eljön az a korszak, amikor a közép-európaiság nem rövid távú politikai értéket jelent, hanem megteremtése elkerülhetetlen követelmény lesz a globalizálódó világban.A szerző az Élet és Irodalom munkatársa