Vidéki karrier

Hajnalban kelsz. Álmos fejjel a hátsó udvarnak veszed az irányt, hogy megetesd az állatokat. Még van időd előkészíteni a gyerek ruháit, sőt a reggelijüket is kikészíted. Egy puszit nyomsz a paplanjába gubózott csöppség homlokára, és odasúgod a nagyinak, hogy ma már biztos ne felejtse őt elvinni az óvodába. Biciklin hajtasz a faluba. A kanyarban feltűnik a „legnagyobb, legszebb, legfantasztikusabb” intézmény, amelyet csak egy ilyen álmos, istentől elfeledett kis falucska el tud képzelni: a szupermarket. Te itt dolgozol, és nap mint nap hálával gondolsz a munkaadóidra. Megmondta a televízió is: a vállalkozóknak köszönhetünk mindent. Ők azok, akik nélkül itt csak éhínség, szegénység és elmaradottság lenne. Hálából túlórázol, amivel, sajnos, a munkaadód a „fránya törvények” miatt már nem számolhat el. Hálából azonban ő is rendszeresen figyelmeztet, hogy van elég munkanélküli a faluban. Ha nem akarsz, nem kell dolgoznod. Belépsz az üzletbe. A tulajdonos fia már benn van, épp a pénztárosnőkkel cseveg kedélyesen. Havi tizenkétezerért. Biztosan megérdemli, hiszen ő felügyeli az alkalmazottakat, nem lopnak-e véletlenül. Ez rendkívül fontos feladat, így aztán más munkája az elárusítónők szórakoztatásán kívül nincs is. Az apuka fizetéséről csupán legendák keringenek, de a legalacsonyabb összeg is több, mint az összes alkalmazott bére együttvéve. Ő csak néha tér be az üzletbe, kedélyesen tréfálkozik az elárusítókkal, néha-néha a fiatalabbjától megkérdezi, mit csinálnak este. Egyébként jó ember, minden alkalmazottja megkapja a havi 3500 koronát tisztán. Este fáradtan térsz haza. Családi idill: a gyerek nyűgös, a férjed már szunyókál a tévé előtt. Vacsorázás közben híradó. Vállalkozóink az ország gazdaságának gerincét képezik, tovább emelkedtek a bérek, a munkanélküli-segély a 3 ezer koronát is meghaladja, a ranglétra legalsó fokán álló pozsonyi utcalányok óránként ezer koronát keresnek. Elalszol. Álmodban te vagy a főnöknő, díszes házban laktok, és óvodás fiad kedélyesen cseveg a pénztárosnőkkel.