Vér és arany

Igaz, ami igaz, gyerekkorom grundjain, a halálosan komoly focicsaták mellékzöngéjeként nálunk is elcsattant néhány szelídebb pofon és volt némi trikóhúzogatás az ellenfélen, de akkor már nagyon vitatott gól vagy tizenegyes volt a tét. Időről időre akadtak bíróverések a falusi meccseken is. Igaz, nem túl gyakran. Mostanában viszont naponta látunk sport helyett pankrációt, hiszen a tömegpszichózis legveszélyesebb doboza egyenes adásban, tucatnyi csatornán közvetíti az összecsapásokat. Lásd a hétvégi „véres vízilabda” bajnoki döntőt, Budapesten. Hajtanak a fiúk, ami belefér, néha egy-egy lenyomás, ennyi még belefér. De az már mégsem, hogy vízilabda helyett vízibokszot nézzen a kedves sportrajongó. Akinek esetleg némi pénze is kockán forog, mert fogadott kedvenceire. Issza hát a sportrajongó egyre keserűbb italát és bosszankodik. Mert nem is olyan rég igen ritkán fordult elő ilyesmi. Inkább a szurkolótábor kalapálta egymást hevületében meg a „sport” kedvéért. Az viszont, amit ma a pályán, a stadionban, a medencében látunk, bizony elriasztja a nézőt. Én még tizenéves koromban nyugodtan elmehettem meccsre. Ma már meggondolom. Mert hokit, focit és vízilabdát szeretnék nézni, nem „vízibokszot”, fogorvosok adósávját emelő hokimeccseket. Foci helyett pedig semmi kedvem a nézők anyázását hallgatni, verekedését nézni. Valamikor volt a nemes eszme, amit olykor még ma is hangsúlyoznak, hogy „gyorsabban, erősebben, magasabbra”! Mostanában minderről megfeledkezünk és a sportszerűség kap balhorgokat.

Övön alul és jó mélyen.