Ünnep előtt

Csak várni, lesni a postást, jön-e, hozza-e a fehér cetlit, amin rajta van a havi járandóság. Csak várni és reménykedni, hogy a hetente való jelentkezések végeredményeként végre akadjon már valami emberhez méltó munka. Csak lesni és várni a jobb időt, hogy legalább a kertbe kiültetett növénykék gyarapodjanak már, hogy legalább azért ne kelljen pénzt adni. Csak lesni és várni, hát csak ez marad már? A hivatalos statisztika nem igazán érdekel. Az érdekel, van-e miből az egyedül élőnek gyerekét iskolába küldenie, az érdekel, az elesett kisemberért ki szól, akinek aprópénzét a buszsofőr arrogánsan visszalöki, ha a városba kíván menni. Az érdekel, milyen Európa lesz itt, milyen európaiak leszünk, ha nem is tudják az utcán járókelők, mire megy itt a játszma. Nagyhét van. Valami belső tartalék után kotor az ember. Jó szeretne lenni, hinni szeretne, bízni, tudni, érte is szól, érte is van minden, aminek ő is része. Nagyhét van, a kereszteken lila fátyol, a harangok szava Rómába költözik, az ég kárpitján a nap hasogat réseket, hogy melengesse a kései fagyok szorításában megdermedt földet. Átüt-e a felhőkön, átüt-e a magukba burkolódzott, fázós lelkű emberek félelempáncélján a megváltás dicsőségének híre? Megszabadul-e a cetlit váró, postást leső, hetente munkahivatalba járó félelmeinek démonától, megtörik-e a jég a szívek körül? Nagyhét van. Várakozás, elmélkedés, keresés és bűnbánat hete. Böjt, tisztulás, hiterősödés ideje. Mustármagnyi sem már, csak mikroszkopikus töredék a hajdan erőt és életet adó? Elkopott frázis lett? A szájakban még az áldozás íze s rá máris ömlik a szavak és gondolatok szennye. Lélektisztulást várnék! Valami örömöt. Meleget, simogatót és nem félelmetes démonok vonulását. Egy galambot, amint beleröppen a fénybe és árnyéka mögül megtisztult emberi arcok néznek egymásra békével, megelégedéssel, polgárként, európaiként, telve lendülettel, bizakodással és szeretettel. Bízva. Talpon. Mindörökké!