Új társadalmi szerződés

Azt, hogy a pártok által nyilvánosságra hozott számok fednék a valóságot, csak az emberek 9,1 százalék gondolja, abban pedig a megkérdezettek durván háromnegyede ért egyet, hogy a pártok ellenőrzésére nincsenek hatékony eszközök. A minap ezeken a hasábokon Gazdag kolléga kesergett afelett, hogy a velejéig korrupt FIFA őrködik a futball erkölcsi tisztasága felett. Nos, a pártokat illetően sokkal rosszabb a helyzet.  Úgy tűnik, azokra bíztuk az ország – szerencsére nem a sorsunk – irányítását, akikben nem bízunk, akikben az ország nagyobb része nem bízik. Már-már Stockholm-szindrómába hajló látlelet ez. Tudjuk, sejtjük, hogy az óriásplakátról mosolygó pártember simlis, de azért szavazunk rá. Szegény jó Rousseau forogna a sírjában,ha hamvait nem a Szajnába vetették volna. A társadalmi szerződés, melynek oly nagy jelentőséget tulajdonított, új alapokra látszik helyeződni. Valamiféle kollektív hazugságra. Elhisszük, hogy a pártok által irányított képviseleti demokrácia a lehető legjobb rendszer, miközben, ha annak hátteréről kérdeznek bennünket, nyíltan kijelentjük, reprezentánsait hazug, pénzzel mismásolóknak gondoljuk. Elhisszük, hogy az állam biztosítja a védelmünket, miközben tudjuk, hogy az ország vadászgépei nem tudnának egyidejűleg felszállni, mert némelyik alkatrészei a másik gépben pihennek. Befizetjük a nyugdíjjárulékot, holott a mai harmincas generáció reprezentánsai közül finoman szólva is naivnak nevezhető az, aki azt gondolja, kap majd nyugdíjat. Befizetjük az egészségügyi járulékot, hogy aztán a kórházban egy szelelő ablak alatt feküdjünk, napokig kicseréletlen ágyneműben. Akinek van munkája, fizeti a munkanélküliségi biztosítást, de ha elveszítené az állását és segélyre szorulna, azt az állam már újabb munka elvégzéséhez köti.  Ezek a tények alulról jövő kezdeményezés formájában nem, vagy csak nagyon nehezen változtathatók meg, főleg, ami a nagy ellátórendszerek mindenki által elismert, de mivel választási ciklusokon túlmutató, emiatt el nem végzett reformját illeti. Ám azokra a politikusokra várni, akikről az emberek nyolcvan százaléka azt gondolja, hogy csalnak a pártpénzekkel, a legnagyobb önámítás.