Újraélesztésre várva

Sokáig felelőtlenül halogattam az orvoslátogatást, mert mindig eszembe jutottak a tömött várótermek, a frusztrált, nem kedves nővérek és az időnként a semmibe révedő, kiégett orvosok. Miután szívbetegként egy alkalommal saját magamat vittem kórházba, még nem sejthettem, hogy hamarosan fizetőssé válhat, ha egy beteg autója napokig az egészségügyi központ épülete előtt parkol. Az egészségügyi minisztérium rendelete szerint az állami kórház betegei és a hozzátartozók négy órán át ingyen használhatják a parkolót. Félő, hogy hosszabb álldogállásért ismét fizetniük kell. Fizetni kénytelenek ma már azért is, ha arra kérik az orvost, hogy elektronikus módon küldje át az orvosi leleteket, de pénzébe kerül a betegnek az online váróterembe való jelentkezés, és még sorolhatnám az extrákat.

Más járási székhelyen, ahol évekkel ezelőtt bezárt a kórház, ezekben a napokban azért küzd nagy erőkkel a rendelőintézet vezetése, hogy megmaradjon a sürgősségi gyerekügyelet.

Ahogy feljebb araszolunk az egészségügyi ranglétrán, egyre komorabb felhők tornyosulnak felettünk. 345 nap után leköszön a jelenlegi egészségügyi miniszter, aki legutóbb a konszolidációs csomag elfogadásakor a saját kormányát bírálta, a saját kormánya meg őt.

Az Orvosi Szakszervezetek Szövetsége háromezer békétlen orvos felmondásával az asztalán úgy véli, a miniszter asszony leköszönése az ő gondjaikat nem oldja meg, mint ahogy a műtétre fél éve várakozókét, a gyermekügyelet megtartásáért küzdőkét, de a kórház előtt parkolókét sem. Gondoljunk csak bele: elkeseredett orvosok, szerencsétlen betegek, és még meg sem említettük a csaknem minimálbérért dolgozó egyéb kórházi alkalmazottakat. Annyira belefáradtak a harcba, hogy már tiltakozni sincs erejük. Gondolok itt például azokra, akik az egészségügyben, a műtétek során használatos műszereket fertőtlenítik, szerelik ismét össze, vagy a mosodában és a konyhában dolgoznak. Velük senki sem foglalkozik.

Az államfő ezen a héten találkozik a leköszönő miniszterrel, de értesüléseink szerint az orvosok képviselőivel is. Sem a lemondás, sem a távozás nem old meg semmit, ha nem jut pénz az államkasszából az egészségügyre, ha folyamatosan gyűjtéseket kell szerveznünk súlyos beteg gyerekek gyógykezelésére, külföldi utókezelésére.

Egy újabb egészségügyi miniszter érkezése a rendkívül beteg egészségügybe ismét azt jelentheti, hogy jön egy új ember, és megpróbálja átlátni a helyzetet. A saját szemével győződik meg arról, hogy a rendszerben a kórházakon, a jól működő sürgősségi betegellátó pontokon, illetve a motivált szakembereken kívül már csak egyetlen dolog hiányzik: a pénz.

Nevezhetjük lemondásnak, de akár leváltásnak is a jelenlegi miniszter távozását. Félő, hogy ez a lépés mit sem változtat az újraélesztésre váró egészségügyünk helyzetén.