Tomanováék elemzése agyaglábakon áll

A Fico-kormány egy törvénymódosítással fél évre (2008 januárjától júniusig) megnyitotta a nyugdíjbiztosítási rendszer úgynevezett második pillérét az onnan kilépni, illetve az oda belépni szándékozó állampolgárok előtt. A törvényhozás szociális bizottsága számára a Viera Tomanová vezette szociális minisztériumban készített tanulmánynak – Elemzés a II. pillérben való maradás előnyeiről és hátrányairól – már a neve is mutatja, hogy a szerzők (a kormány politikájával összhangban) kizárólag azzal törődnek, kinek éri meg maradni, ill. kilépni a nyugdíjpénztári alapokból, arra fittyet hánynak, hogy számos olyan csoport van, amely tagjainak megérné belépni. Például azoknak a fiatal pályakezdőknek vagy jól kereső középkorúaknak (40 éves korig), akik korábban nem csatlakoztak a nyugdíjtakarékoskodáshoz a II. pillérben. De Fico kormányfő kijelentéseinek jegyében (a kormánynak nem érdeke, hogy a magán-nyugdíjalapok telhetetlen torkát tömje) természetesen nem fognak kampányolni a pénztárak javára.

A tanulmány odáig még rendben lenne, hogy felvázolja az első és a második pillér eltérő működési mechanizmusait, majd ennek alapján levezeti az előnyeiket és hátrányaikat. Azt is helyesen állapítja meg, hogy a generációk közötti szolidaritáson alapuló első pillér számára a legnagyobb kihívást a demográfiai folyamatok (konkrétan a lakosság elöregedése) jelentik, míg a második pillér legnagyobb kockázata az, hogy a nyugdíjalapokba áramló megtakarítások értéke a tőkepiacokon zajló folyamatoktól függ. Ezek függvényében a takarékoskodók számláján levő összeg egyes időszakokban csökkenhet is, és valóban nincs semmi garancia arra, hogy jelentősen növekedni fog. A számlákon levő pénz gyarapodását a tőkepiacokon az elmúlt évtizedekben elért árnövekedésből próbálják levezetni. A tanulmány szerint azonban az elmúlt időszakban egyre erősödnek a közgazdászok azon félelmei, hogy a tőkepiacokon az elmúlt 30–50 évben tapasztalt árnövekedés megismételhetetlen. Ez mind szép, csak az a gond, hogy a tanulmány egyetlen nemzetközi hírű közgazdászt sem említ, semmilyen elemzésükre nem hivatkozik. Az egész tizenhat oldalas anyagban mindösszesen két (!) hivatkozás van, a szlovák pénzügyminisztérium 2004-es hatástanulmányából ragadtak ki egy passzust (az oldal megjelölése nélkül, én nem találtam meg a megjelölt dokumentumban) és a szociális minisztérium 2004-es népszerűsítő brosúráját idézik. Pedig széleskörű nemzetközi tapasztalatok és gazdag szakirodalom van a tőkepiacok fejlődéséről az elmúlt több mint 100 évben, valamint a működő magán- és vállalati nyugdíjpénztárak hozamairól az elmúlt évtizedekben Amerikától Chilén át Európáig. Ezek persze azt mutatnák, hogy a befektetések hosszú távon nem túl magas, de biztos (inflációt meghaladó) reálhozamot eredményeztek. Ezzel nem lehet több tízezer embert kiüldözni a nyugdíjalapokból, ezért a szerzők inkább hallgatnak róla.

Miközben az elemzés folyton a második pillér bizonytalanságaira és kockázataira mutat rá, a felosztó-kirovó elven működő első pillérről azt állítja, nem függ a ciklikus gazdasági és pénzpiaci folyamatoktól. Mivel a nyugdíjak folyamatos emelését törvény szavatolja, ezért a rendszer az elemzők szerint garantálja a juttatások értékállóságát, sőt annak folyamatos növelését. Ez így durva csúsztatás. Ha a gazdaságban jelentős ciklikus válság van és tömeges munkanélküliség alakul ki, azaz csökken a foglalkoztatottság, akkor a kevesebb dolgozó által fizetett járulékból hogyan fizetik ki a nyugdíjakat?

A legfélrevezetőbb az lehet, hogy a dokumentum szerzői ugyan számolnak az öregedés kockázataival, de semmilyen modellel nem jelzik előre, miképpen romlik az aktív dolgozók és a nyugdíjasok aránya. Pedig számos létező demográfiai prognózisra támaszkodhatnának. Marad az unalomig ismételt mantra: a nyugdíjak emelkedését az I. pillérben a törvények garantálják, így azok folyamatosan követik majd a bérek növekedését. Csakhogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer egésze egyszerű parlamenti többséggel bármikor átalakítható (politikai kockázat), és ami ennél is fontosabb, a járulékfizetők és a nyugdíjasok közötti arány drasztikusan romlani fog (demográfiai kockázat). A szerzők az általuk idézett pénzügyminisztériumi tanulmányból is kiolvashatták volna, hogy míg 2002-ben egy 65 éven felüli lakosra hat munkaképes korú (15–64 év közötti) lakos jutott, addig 2055-ben ez az arány kettő az egyhez lesz. Ez elkerülte a figyelmüket. Pedig nem kevesebbet jelent (figyelembe véve azt a tényt, hogy a munkaképes korú lakosság körében a foglalkoztatottság jobb esetben is csak 75% körüli mértékre emelhető), hogy fél évszázad múlva 1,5 dolgozó járulékbefizetéséből kellene 1 nyugdíjast eltartani az I. pilléren belül! Pontosan ilyen helyzet elkerülésére találták ki előrelátóan az első pillért kiegészítő, takarékoskodáson alapuló második pillért. Amelyet most Fico és Tomanová állandóan támad. Bizonyára nélküle is el tudják képzelni a jövőt. A reális variációk ez esetben a következők: a nyugdíjkorhatár drasztikus megemelése (fokozatosan 70 év felé) és egymillió bevándorló befogadása (akiknek a többsége járulékfizető dolgozó kell, hogy legyen). Esetleg egy csoda folytán a születések számának látványos és tartós emelkedése. Mivel ez elfogadhatatlan és/vagy irreális, ezért maradni kellene a két pillér kombinálásánál. Sejtheti ezt a lakosság is, hiába ijesztget sorozatosan Fico és Tomanová, az 1,5 millió nyugdíjpénztári tagból eddig alig tízezer tért vissza kizárólag az első pillérbe. Úgy látszik most, amikor az emberek megtakarításaira megy ki a játék, nem hat a szuper népszerű miniszterelnök semmilyen győzködése.