Tologatott határok

Na, papa, derékfájósan, köszvényesen, de túléltük az év legnehezebbjét, nem vitt el bennünket a tél. Most már nem halunk meg, éltet a napsugár – szokták mondani a régi öregek, Sándort, Józsefet és Benedeket várva, akiktől időtlen időktől a meleget remélték. A természet ébredését. Az erőre kapást. Ezek a régi öregek aztán hóolvadás után, a fagy felengedését követően eltüntették maguk körül a tél nyomait, kicsinosították a portát, gyúrt agyaggal körbetapasztották, gödörből merített oltott mésszel kimeszelték a házat. Kiteregették a napra a vaskos dunyhákat, kiszellőztették az ágyak alól terjengő macskapisiszagot, felhomokozták az agyagpadlót, s az otthonok megteltek friss illattal. Aztán amikor a nap kiszívta a hólét a földből, elindultak ásóval, kapával, gereblyével, hogy újraélesszék a kertet. Veteményezzenek. Megtermeljék az élelmet egész évre.

Idén valahogy nehezebben érkezett a jó idő. Nehezebben pattant a rügy, elhúzódott a gyümölcsfavirág-bomlás. Persze csak a napsugaras, melengető, éjszakai fagyoktól mentes tavasz érkezett később, a vele járó munkák nem, hiszen a századforduló embere számára az őszi és tavaszi mezőgazdasági teendők között alig van pihenőidő. A jelenkor földművese számára nem az első napsugár, a kiszikkadt, járható szántás adja meg a jelet a nekiveselkedéshez. A földből élők (legalább is a földből megélni akarók) számára a tavasz már a legnagyobb télben megkezdődik, s kéken égő földgázlánggal ontja melegét a fóliasátrak alatt. Aztán mikorra mi, városiak megérezzük izmainkban, izületeinkben, csontjainkban az életenergia-faló tavaszi fáradtságot, a zöldségpiacok asztalain halmokban roskadozik a primőr vitaminbomba: fejes saláta, zöldhagyma, hónapos retek. S mi, fogyasztók elképesztően magas összegért megvesszük a nyúlpotyadék nagyságú tíz retekből kötött csomót. S mivel ez tisztítás után a fél fogunkra sem elég, méltatlankodunk, hogy kár volt kiadni érte a pénzt, igazából nem is éri meg az árát. De a termelő is panaszkodik, hogy igazából nem érdemes kitermelni és áruba bocsátani annyi pénzért, amennyiért a szállítók elviszik tőle, mert neki nincs olyan nyeresége a kemény földmunkából, mint annak, aki az ő terméke forgalmazásából él. Nincs új a nap alatt: minden évben ugyanaz a téma. Hogy nem éri meg foglalkozni vele, mert többet visz, mint amennyit hoz. De azért februárban-márciusban mégis kizöldül a fóliasátrak alja. Különféle műhajtószerekkel, klorofillt termelő napfény nélkül bújik, nő a földből a kora tavaszi zöldség. Mert a mai kor emberét kertészkedésben-gazdálkodásban nem állítják meg sem évszakok, sem növényi életműködés. Úgy forog a föld, ahogy akar, mi kitágítjuk-szűkítjük a magunk idényeit és vegetációit. Mert éltet bennünket a hit (vagy a tévhit), hogy az egészségünkért teszünk, amikor idomulunk a újabbnál újabb táplálkozási trendekhez. Amelyek hatására hajlamosak vagyunk a biotermés helyett (ha létezik még ilyen!) minél nagyobb mértékben fogyasztani már kora tavasztól a hajtatott friss zöldséget, és a kotlós fészkében kelt, nyárközépig az udvar zöldjében kapirgáló szárnyasok helyett a tápszeren gyorsnövekedésben felnevelt, foszforeszkáló csirkét. Az anyagi hasznot hajszolva próbálgatjuk mesterségesen kitologatni az évszakhatárokat, szűkíteni a növényi és állati életműködést. Csak hát félő, hogy ezzel negatívan befolyásoljuk az emberi átlagéletkort is. S kevesebb igazi szép tavaszunk lesz, mint lehetne.