Tévhitek, kötelező búslakodások

Hogy ezeket a politika gerjesztette, vagy a köz hangolja rá a politikusok egy részét is, azt nehéz lenne eldönteni; maradjunk abban, hogy ezek a mentális, érzelmi reflexek valahogy kialakultak. Ami rossz, de ha az egészet történelmi összefüggésben nézzük, tulajdonképpen érthető. Az igazi gond az, hogy a jelek szerint szabadulni is nehéz tőlük. Főként, ha egyesek nem is akarnak.

Ott van például a magyarok – legalábbis sok magyar – képzete a térség többi népével szembeni felsőbbrendűségről. Dacára annak, hogy például gazdasági téren néhányan közvetlenül a nyomunkban vannak, vagy már meg is előztek; hogy a magyar politikai élet stílusa alig-alig különbözik a balkáninak kikiáltott romántól; hogy nálunk délszláv típusú nemzeti gyűlölködés alighanem csak azért nincs, mert az országban nincsenek számottevő kisebbségek. Ha pedig mindehhez a néppel valaki még azt is érzékelteti – amire azért az előző ciklusban volt már példa –, hogy regionális középhatalommá váltunk, válhatunk, kínos naivitás lenne mentalitásváltásra számítani. De még realitásérzékre sem. ĺgy aztán jó előre felkészülhetünk a felismerés elkerülhetetlen pofonjaira. Amit persze sokan megint csak nem fognak elismerni. Éppen úgy, ahogy akadtak olyanok is, akik még akkor is a magyar NATO-magatartást védték, helyeselték, amikor már az egész világ tudta, hogy megróttak minket, nem is egyszer – olykor éppen a velünk egyszerre belépett közép-európaiakkal példálózva.

De ugyanilyen visszatérő regionális rögeszme az is, hogy a szomszédos országokban élő magyarokat kizárólag elnyomják, ha ölni nem is ölik őket, de jogaikat lábbal tiporják. Aminek – tegyük nyomban hozzá – azért több alapja van, mint az előbbinek. Elég arra gondolni, hogy a bukaresti belügyben még a minap is a románok szemében a fasiszta revizionizmust, irredentizmust képviselő alkotásnak nevezték az aradi Szabadság-szobrot, amelyet ezért vissza kell adni Magyarországnak, vagy ha ez nem megy, feltétlenül zárt helyen kellene őrizni. Ostobaság, de ezt mondják. És nem mondható barátibbnak az a magatartás sem – nevezzük krónikus sumákolásnak –, amit a státustörvény ügyében Pozsony produkál.

Hogy ez sokakat felháborít, dühít, az rendben van. Csakhogy a magyar közvélemény egy része kizárólag e mozzanatokat akarja látni. Miközben, ugye, Romániában elfogadnak egy olyan alkotmánymódosítást, amely nemcsak az országot teszi demokratikusabbá (önmagában is jó dolog), hanem alapjoggá emeli a kisebbségek anyanyelvhasználatát is, s áldását adja a magyaroknak (is) nagyon fontos felekezeti oktatásra. Sőt a székelyföldi román templomépítéseket támogató Bukarestnél azért el lehetett érni azt is, hogy pénzt adjon a csíkszeredai, úgynevezett Makovecz-templom építésére.

Az pedig, hogy a szlovákiai kormánykoalíció képviselői kivétel nélkül támogatták az államilag finanszírozott, önálló magyar egyetem létrehozását, még talán a romániainál is nagyobb eredmény. Olyasmit tett a pozsonyi koalíció, amit még egyik szomszédnál sem sikerült elérni. (Nem mellékesen nagy segítséget nyújtottak a magyar költségvetésnek is, hiszen miként mondhatta volna azt Budapest, hogy a szlovákiai magyaroknak nem csinál magánegyetemet, ha már egyszer Romániában alapított és fenntart egyet.)

Ezeknek a dolgoknak azonban mintha Magyarországon nem, vagy csak visszafogottan illenék örülni. Mintha az lenne a baj, hogy ilyenkor nem lehet kellőképpen búslakodni, lélekből oláhozni és tótozni, árulóknak nevezni azokat, akik mindezt a románoknál, szlovákoknál kitaktikázták, s furcsa lenne azokat a magyarokat támogatni, akik ezeket az „árulókat” próbálják – sokszor talán öncélúan – megállítani.