Tengernyi hülyeség

Egy régi vicc jutott az eszembe tegnap. Két ember beszélget: – De jó, hogy van népjóléti minisztériumunk! – Miért? Tengerészeti minisztériumunk sincs.

Az már nem vicc, hogy a szlovák törvényhozás második olvasatba utalta tegnap a tengerhajózásról szóló törvény módosítását. Merthogy – olvasom az indoklást – javítani kell a tengerjáró hajók legénységének szakmai felkészültségét. Ritkán bólintok elismerően a HZDS-es honatyák kijelentéseit hallva, most azonban egyet kellett értenem Ján Jasovskýval, aki emlékeztetett, ha jól tudja, Szlovákiának nemhogy tengere, de egyetlen tengerjáró hajója sincs, a nem létező hajókon egy szem legénység nem sok, annyi sem szolgál, így nincs miről törvénymódosítást elfogadni. Persze, értem én, ezt is az Európai Unió akarja tőlünk, úgyhogy feltétlenül így kell történnie, tudjuk, a lócitrom is biztosan finom, hiszen tízmilliárd légy nem tévedhet. (Csak zárójelben, mostanság divatossá vált jolly jokerbe oltott mumusként előrántani az EU-t, mondván, Brüsszelnek ez vagy az nem tetszene, az Unió ehhez vagy ahhoz mit szólna. Szerencsére – de inkább sajnos – kevesen vagyunk tisztában azzal, valójában mit követel meg tőlünk az Európai Unió.)

Nagy igazság, hogy az emberi hülyeségnek csak alsó határa van. Ezt a tételt már számtalanszor bizonyították politikusaink, butaságból nálunk is van tengernyi. Erről – maradjunk a tengerparton – legutóbb akkor győződhettem meg, amikor a sajtóügynökségek világgá kürtölték a hírt, szlovák szakértőt választottak a Interoceanmetal nevű szervezet élére, amely a tengerfenék alatt található nyersanyagok kibányászására jött létre. Szlovákia természetesen oszlopos tagja a Nemzetközi Tengerfenék Szervezetnek is, mindez a kötelező tagdíjak miatt évente alig öt és fél millió koronájába kerül a hazai adófizető állampolgároknak.

A hülyének is megéri.