Tanmese a társadalmi bizalom természetéről

Egy ország társadalmi stabilitásának egyik jellemzőjeként a bizalom szintjét szokták emlegetni, amelyet olyan tényezőkkel tesznek mérhetővé a tudósok, mint például bizonyos társadalmi intézményekbe vetett hit mértéke a lakosság körében.

Történetünk egy kis helyi közösségben játszódik, a megkérdőjelezés alatt álló társadalmi intézmény pedig a rendőrség, amelyben a legutóbbi felmérések alapján az állampolgárok több, mint fele inkább nem bízik (és az eredmények romló tendenciát mutatnak).

Kisvárosunk egyik jobb környékén, egymást viszonylag ismerő szomszédságban, belvárosi téglalakásokból álló lakótömbben, az alagsori biciklitárolóban tartja a család a kerékpárjait. Egyik nap a feleségnek feltűnik, hogy a férj biciklije nincs a helyén. Elsőre nem is furcsállja, hiszen volt már rá példa, hogy ott felejtette a vasútállomáson, vagy tervezetten hagyta ott a munkahelyén. Mégis megemlíti egy félmondattal vészjósló felismerését, miután a férj egy ötnapos utazásból hazatér. Ekkor a szokott módon érkeznek meg a gyász fázisai: keresgélés, töprengés, tagadás, düh, fájdalom, lemondás. A biciklit ellopták, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az ablakpárkányra elhelyezett lakat, amely egyébként a kormányon szokott lógni, amikor épp nincs lezárva. Nincs mit tenni, mondja a feleség. Feljelentést fogok tenni, mondja a férj. Kihívja a rendőrséget, elmondja az esetet, felveszik a jegyzőkönyvet, tájékoztatnak az ügymenetről, adminisztrálnak. A férj még itt sem áll meg. Plakátol. Kiírja az esetet egy A4-es lapon, kiragasztja a folyosóra és a „kocsikáreny” ajtajára. Tájékoztatja a lakóközösséget az eltűnésről, a bejelentésről és a nyomozásról. Hogy ne menjünk el az ilyen esetek mellett szó nélkül – mondja. Ha nem teszek semmit, azt üzenem, hogy ez így rendben van. A feleség szkeptikus. A férj hiteles. Az eltűnt kerékpárról már rég lemondtak mindketten.

Pár nap múlva kopogtatnak egy zöldségleves-főző, gyerekkel játszós délelőttön. Két rendőr áll az ajtóban, kérdezik, hogy innen lopták-e el a kék biciklit. És főleg, hogy tudják-e, hogy megkerült. Egyáltalán nem került meg, állítja a feleség, és különben is, milyen céllal jöttek most ide. Szolgálunk és védünk, hangzik a válasz, majd mindannyian lesétálnak az alagsorba, hogy megbizonyosodjanak az eltűnt bringa hűlt helyéről. Amely, láss csodát, visszatért az ismeretlen helyről, ahol eddig tartózkodott. Úgy is mondhatnánk, hazatért, mint Lassie. Vagy még inkább: visszalopták. Az ügyet ezennel lezártnak tekintjük, mondják a rend őrei távozóban.

Hogy milyen hatással van mindez a társadalmi intézményekbe vetett bizalomra? Vagy az ország egészének a kultúrájára? Nem, ezt valóban nem lehet mérhetővé tenni, hiszen alapjában véve egy kedves kis sztoriról van szó, amely bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Mégis azt mutatja ennek a történetnek a kimenetele, hogy ha főszereplőnk nem azonosul a bizalmatlansággal és nemcsak legyint lemondóan, hanem megy előre, felelősséget vállal, cselekszik és kommunikál, talán még a visszafordíthatatlannak látszó veszteség is visszanyerhető.

Molnár Kriszta