Milyen sors vár a lékverőkre?

Ha pusztán a narratíva uralása és a kommunikációs kezdeményezés a cél, akkor jól működnek, az kétségtelen. Ha esetleg tényleg ez a magyar külpolitikai gondolkodás alapja, akkor viszont gondban vagyunk, mert olyan dolgokat húznak egybe és egyszerűsítenek le, amelyek már a nemzetközi kapcsolatok alapszakon is visszakérdezésre sarkallná a vizsgáztatót.

Ázsia és Kína felemelkedése tíz éve volt slágertéma, még a Covid előtt. Azóta a pekingi kommunisták küzdenek azzal, hogy stabilizálják a belső struktúráikat, és ezt exporttal kívánják megoldani. Ahhoz viszont diplomácia is kell, nem csak agresszív nagykövetek. India nem Kínával emelkedik, hanem Kína ellenében: már a nyugati tábor okosan nyújtogatja csápjait. Ha FDI-mutatókat nézünk, akkor India esetében bizony még rengeteg szabad kapacitás van, népességéről nem is szólva.

A többi ázsiai ország szintén tart Kínától, a Fülöp-szigetek is visszakérte magát az amerikai szövetségbe az új államfővel, és nagyon úgy tűnik, hogy nem egy kellemes dolog Kína szomszédjának lenni. Ezt már Oroszországról is elmondhatjuk: Grúzia, Ukrajna, Csecsenföld, de akár Lukasenka sem feltétlen örül már a moszkvai mordor tekintetének.

A Nyugat pedig olyan lassan megy az alkonyba, hogy már a miniszterelnök is elismerte, ezt a munkát – mármint az övét – nem lehet egy generáció alatt befejezni. Magyarul, azért itt még lesz a Nyugatnak pár jó éve, és ha nem siettetnénk a bukását a szövetségi rendszeren vert ékekkel, akkor még tovább tarthatna. Talán lehet, hogy meg is fordul még a Nyugat sorsa, ahogy már párszor sikerült ezt összehozni az elmúlt 500 év során.

A lékverőket pedig a nap végén sehol sem szeretik, az a baj. Hiszen aki ma a saját szövetségeseit játssza ki, az holnap az új szövetségeseit is kijátszhatja.