Tankok árnyékában

Halvány emlék az a nyár, csak egy éjszaka éles képe, a szemekben villódzó rémület és félelem rian elő még most is gyakran a múltból. A nappali ingyen légiparádét éjszakai motorzúgás, fenyegető moraj váltotta fel. Álltunk az ablak mögött, apám szitkozódva csendre intett minket, pedig mi ujjongva számolgattuk a tankokat, a teherautókat, a páncélosokat, s csak akkor döbbentünk meg igazán, amikor másnap kenyérért indulva felbolydult, ideges méhkassá változott az amúgy nyugodt dél-gömöri kisváros, gyerekkorom kulisszája. Autó autó hátán, félárbocon csupa-csupa fekete zászló, mintha egyszerre százával haltak volna meg a városkában. Sorok az üzlet előtt, a piac üresen, a Fő téren pedig katonai dzsipek, cigarettázó, idegen nyelven karattyoló katonák. Amúgy csend. Rádió sehonnan nem szól, a kenyeres pultnál dolgozó kedélyes néni morózus, a vasüzlet kirakata betörve, gyerekésszel felfoghatatlan feliratok néhány házfalon. Furcsa, idegen lett a világ. Aztán hazafelé a posta sarkán két tank. Irdatlan magas, mérhetetlen súlyúnak tűnő monstrumok. Anyám levelet dobott fel a postán, mindenütt sorok, végeláthatatlanul és szomorú fegyelemben. Elkalandoztam, el a tankok felé. Alig négy és fél évesen vonzott, hogy a többiek, néhány alig nagyobb gyerek szintén ott sündörgött az acélszörnyek körül. Árnyékban álltunk, a monstrumok árnyékában. Szinte sikoltva keresett az anyám. Akkor nem tudtam még, mitől is félt. Nem ismertem még mást a jelennél. Nem tudtam, mi a félelem. Semmit nem tudtam a múltról. Nagyapám, aki az óceánon túl járt a megélhetésért, a nyomor árnyákéban élt. Apám felett egy világégés villódzásai játszottak árnyjátékot, hol német, hol orosz fegyver árnya, aztán egy darab tenyérnyi fehér papír, a kitelepítés hírét hozó bumáska árnyéka, meg 56-é, mikor hallani lehetett, micsoda lövöldözés van a túloldalon, Ózd tájékán. Most apámra, rám, korosztályomra újra fegyver árnyéka vetődött. 1968 nyarán, alig négy évesen semmit se tudtam a történelemről. Csak annyi bizonyos, valahogy ebben a dél-gömöri kisvárosban sok lett megint az árnyék. Ki tudja mennyi emberöltőn át tarthat ez így? Megint csak a derengő fény jut? Jött az új korszak. Konszolidáció, hetvenes évek, a szocialista haza megvédésére mindig késznek kellett lenni, mindörökké a rettenthetetlen és megbonthatatlan és győzelmes meg a fene tudja milyen nagy testvérünkkel kellett osztozni a honi fényeken. Aztán később árnyékban kellett megmutatni a DDR turistáknak, merre is a magyar határ. Hogy sóvárogva nézhessük, elkezdték bontani a falat Berlinben. Sötét és árnyék a bársonyosnak nevezett akármi is most már. Csalatkoztam a simogatásában. Árnyékos a ma. Ecetfa nemzedék lettünk, kinőve a belső udvarból, fel a fény felé. Akkor tankok árnyékában, ma a belső sötéttől félve, holnap napkeltét remélve európaiként emlékezem egy nyári estére, amikor számoltuk ujjongva a tankokat.