Táncsics szelídítése

Vagy 12 éve egy rendszerváltó politikus sajtótörténeti tanulmányt közölt Táncsics Mihály bebörtönzésének körülményeiről. Tömlöcbe juttatása – írta a szerző – a reakciós Bécs műve volt; a magyar nemesi alkotmány nem korlátozta a sajtószabadságot. Még lelkes hangulatban voltam, így csak arra tudtam gondolni, szavatolni tudják-e a rendszerváltók, hogy a magyar sajtóval „határon innen és határon túl” ne ismétlődjék meg az, ami 1848 márciusa után, Táncsics diadalmas kiszabadítását követően megtörtént. Táncsics lapja, a Munkások Újsága április 2-tól jelent meg, és legfontosabb cikkei a demokratikus szabadságjogokról és a földosztásról, a 2000 holdnál nagyobb földbirtokok kisajátításáról szóltak. Ahogy növekedett a lapszerkesztő népszerűsége a falusi szegénység körében, úgy fokozódott a vele szembeni düh a birtokos nemesség kastélyaiban. 1849 januárjában betiltották az újságot. Petőfiről szóló művében Illyés Gyula ezt így ábrázolja: „Táncsics, a legtürelmetlenebb hazafi szavát a nemzetgyűlés közröhejbe fojtja; bolondnak kiáltják ki őt is; a szabad sajtó törvényét először az ő újságjára alkalmazzák úgy, hogy a lap attól azon nyomban kileheli lelkét.” Akkor, több mint 12 éve, elfelejtettem bosszankodni, amiért a politizáló magyar történész szívesen vette, hogy másra, Bécsre háríthatja az összes többi zsurnalisztánál messzebb látó újságíró bebörtönzését. Sőt, lelkesedésemben még azt sem kifogásoltam, hogy nem tette fel a kérdést: sajtónkkal vajon nem ismétlődhet-e meg, ami Táncsics lapjával megesett. A feudális rend ellenzékének kiemelkedő személyiségei közül csak ketten – Petőfi és Kossuth – rokonszenveztek Táncsics nézeteivel. Első számú szövetségesei a vele egy politikai vércsoportba tartozók voltak. Petőfire hatott vérmérséklete, befolyásolta, hogy Szabadszálláson a pap, akinek a fia akart követ lenni, azt ígérte: a költő érkeztekor félrevereti a harangokat. A „sajtószabadságra érettség”-ről, a nemzeti kártya kijátszására való hajlamról árulkodik, hogy a város bírái azt terjesztették Petőfiről: „tót király akar lenni”. Vajon kit hibáztatunk, hogy a sajtó nem olyan, amilyennek Táncsics 1848-ban megálmodta? Magyarország ma azzal juttatja kifejezésre Táncsics iránti tiszteletét, hogy publicisztikai díjat neveztek el a progresszív újságírás e megalapozójáról. Hatása mindenki életművén érezhető, aki a sajtóban jelentőset alkotott. Tisztelőinek talán még attól se kell tartaniuk, hogy ő is Fábry Zoltán sorsára jut; tanulmányban bizonygatják, hogy a stószi remete sohase volt baloldali.