Tábornok úr, jelentem...

Tábornok úrnak jelentem, az első támadást sikeresen végbevittük! – zúgta a csípős keleti szél a fülembe, míg megpróbáltam levakarni az első deresedést az autóm ablakának üvegéről. Aztán hirtelenjében az is eszébe ötlött az embernek, a hűtővizet is meg kellene nézni, vagyis ki kellene cserélni. Újabb kiadás, ám aminek meg kell lennie, meg kell lennie.

Útban Losonc felé, ahol éppen a miniszterelnök becses személyét láthatták a kivételezettek, arra lettem figyelmes, megint megszaporodott a kétkerekű kordék forgalma a főút mentén. A Rimaszombat utáni autóscsárda melletti erdőből kibukkanó féltucatnyi ilyen kordé és az azt toló kisebb-nagyobb csapat fékezte le többször is a forgalmat, alig hét-nyolc kilométer lefutása alatt. Hát elkezdődött.

Visszafelé, a kenyérhátú dombok között próbáltam meg minél hamarabb hazajutni. Nagydarócnál, Guszonánál is találkozom egy-két rőzseszedővel. Hazaérve Rimaszombatba már látni lehetett a koldus törzshelyén. Kint, a régi posta sarkán, hungarocell darabkán üldögélt, felkerült rá még egy kabát, meg a kesztyű is. Védőital is járt a munkához, a sarki vendéglőből valaki egy pohár meleg teát vitt ki neki, csak úgy emberszeretetből. Az autós szakboltokban sorban álltunk, mindenki fagyállót vitt, meg ablaklemosásra szolgáló folyadékot.

Kipirosodott arcú cigánygyerekek kéregettek a nagyüzletház előtti parkolóban, lilára fagyott orral. Pedig még csak az előőrs van itt. Ez még csak egy kis csipkelődés a tél részéről.

Mára megszokott látvánnyá vált mindaz, mit elmondtam. A fát fuvarozó kordésok, a lilára fagyott arcú kéregetők, a nagykabátot húzó és hungarocell lapon üldögélő koldus. A miniszterelnök úr egy másik városban eközben gyorsforgalmi utakat ígért, gyárat és munkalehetőséget, adó, közigazgatási és munkapiaci reformot. A losonci városháza kistermében reprezentációs célokat szolgáló frissítőket takarított el a pincér. Olyan fél átlagbérnyi értékben. Most legyek szociálisan érzékeny vagy ne nézzek oda?