Száz év talány: Apponyitól Mikolajig

Amikor még cilinderes urak csodálták Budapestet, a világvárost, s nem a kukák égtek a Nagykörúton a nemzeti ünnepeken, amikor még a Rábát is csak a tavaszt sejtető szelek fodrozták, s nem az osztrák bőrgyárak hulladéka, amikor még a „vad, geszti bolond” bízta magát a nemzet választójogosultsággal bíró töredékére, és nem a legnagyobb magyar Cipolla hazudta képére a tömegdemokráciát – dédszüleink nemzedéke az Isonzo, Trianon és a Don-kanyar árnyékában utólag megszépülő „boldog békeidőket” élte éppen. És még járták a körmagyart. Öt síp fújta, egy zenésszel a talpalávalót. És még csodálkoztak a panamistán, elgondolkodtak az okain is tán, s megértették: Lukácsnak mennie kell. Egy évszázada e Duna-tájnyi bús villámhárítón egy lépéssel tán mai önmagunk előtt jártunk. Igazán? Csakugyan?

Azt a négy évet 1906 és 1910 között „koalíciós időkként” emlegették. Elvtelen kompromisszumok szülték, rossz csillagzat alatt. Amikor a Tisza István vezette Szabadelvű Párt a dualizmus korában példátlan módon, a választásokon megbukott, ez több volt, mint egyszerű kormányváltás. A rendszer ellenzéke készülhetett a Sándor palotába. Azaz készülhetett volna, ha Magyarországon polgári demokrácia lett volna. Ferenc József előbb „darabontkormányt” ültetett az ország nyakára, majd a választásokon győztes negyvennyolcasok felöltötték a hatvanhetes gúnyát, csak hogy kormányra jussanak. Választóik a Burgban köttetett alkuról persze mit sem tudtak. És jöttek a külsőségekben lángoló, velejéig hazug, rossz évek. Ha már magyar vezényszó nem lehet a közös hadseregben, lesz a nemzetiségi iskolákban. A tízéves gyermek élőszóban és írásban tudjon megnyilatkozni magyarul. Ha a tanfelügyelő hiányosságot tapasztal, a fenntartó – az állam – megvonja a támogatást. Mert a közös hazában mindenkinek tudnia kell magyarul, ha érvényesülni akar. Az álmodozók kora volt ez, a Kárpát-medencét kitöltő harmincmilliós magyar nemzet víziójáé. És persze a természetes asszimiláció kora is volt a régi századelő: németek, zsidók, szlovákok milliós tömegei váltak érzésben is magyarrá, egy közös, polgári haza igézetében. Amely haza, még mielőtt megfogant volna az idő méhében, kártyavárként dőlt össze a világháborús vereség után. Megérte a korbács? Igazán? Csakugyan?

Azután más idők jöttek. Mittel-europát felváltotta Zwischeneuropa – a Németország és a Szovjetunió között tejfogakkal vicsorgó nemzetállamok kora. És Köztes-Európa végigjárta a maga végzetét, öntudatlanul is haszonleső csatlósként.

Az, hogy nem Südostraum lettünk, hanem Ázsiából kitüremkedő „béketá?bor”, épp csak a történelem fintora. Ez idő alatt vagonkérdéssé lettek milliós tömegek, és sokan, milyen sokan, együtt üvöltöttek a farkasokkal. Azért voltak szép pillanataink: Varsó, Poznan, Budapest, Prága, Gdansk. Épp csak nemzedékek gerince törött bele, de megértük az új „tavaszot”. Igazán? Csakugyan?

Amely tavasz furcsa virágokat bontott, mintha egyenesen az arccal lefelé temetett halottak televényéből nőttek volna ki. A gyűlölet virágai voltak ezek. Közép-Európa újra kezdte a maga ördögi táncát. A Balkánon az ágyúszó részegségét véres macskajaj követte.

Nálunk szikra ugyan lett volna, de a hordó, amelyen ügyeletes népboldogítóink és sarlatánjaink álltak-állnak, szerencsére nem lőporos. Épp csak kifordított szerepekkel éljük újra a régi századelőt, bebizonyítva, hogy a régi görögök bölcsessége ebben a széljárta Kárpát-medencében mit sem ér: ugyanabba a folyóba sokadszor is bele lehet lépni. Azt meg, hogy Mikolaj miniszter úr milyen konferencián lép majd Apponyi nyomdokaiba, bízzuk a történelem fintorára. Megéri a korbács? Igazán? Csakugyan? Kolek Zsolt