Svájci monológ

 

Elektrotechnikai szakközépet végzett, felvidéki felesége tanárnő, de hol lehet mindezekből manapság errefelé megélni. Azt mondja Orbán, hogy majd hazahozza mindazokat, akik elmentek külföldre dolgozni. De mondja már, mivel csábítaná őket vissza... Évekig éltem Spanyolországban, Olaszországban, Németországban, immár ötödik éve Svájcban. Az igaz, hogy a svájciak sem igen szívelik az idegeneket, ott is csak a piszkosabb munkára kellünk, de becsületesen fizetnek érte. Az már nemigen érdekli őket, hogy magyarról, cigányról, netán vietnamiról van szó. Ezt a Citroënt pár hónapja vettem, háromheti béremből. Két hétbe sem telt, s az összes papírt sikerült elintézni, odahaza ez hónapokba tellett volna. A biztosítási ügynök üdítővel és féldecivel fogadott, és három nap múlva házhoz hozta a postás a papírokat. De ha orvoshoz kell mennem, akkor sem kell órákat várni. Ha azt mondják, hogy 10.25-re várnak, akkor 10.25-kor már a bent vagyok a rendelőben. Tavaly ősszel hazajöttem, édesanyámat, aki súlyos szívbeteg, kardiológiai vizsgálatra rendelték be. Három és fél órát vártunk pluszban az orvosra. Ilyesmi arrafelé elő nem fordulhatna. S akkor még nem beszéltünk a fizetésekről. Szobafestőként dolgozom, s bár nem szeretem, de a leendő családomnak tisztességes megélhetést akarok biztosítani. Nagyjából havi egymillió forintot keresek, s ezért nem is kell megszakadni. A minap összezördültem a főnökömmel, elváltak útjaink. Fél évig munkanélküli-segélyként a fizetésem hetven százalékát kapom meg, s addig mindössze havi egy alkalommal kell jelentkezni. A hat hónap bőven elég lesz, hogy új munkát találjak. Pisti, aki a határon vett fel a kocsijába, még hosszan ecsetelte a kinti viszonyokat. Azóta is azon gondolkodom, vajon mi lehet az a nemes érzés, ami a mai napig itt tart embereket ezen az egyre kilátástalanabb körülmények között vergődő, szülőföldnek hívott földdarabon.