Egy karakter analízise a Jókaiban

A szalmával teleszórt padlójú fogadóban víg kedélyű alak irányít. Falstaff (Gál Tamás) a meglévő szereplőkből avanzsál új karaktereket: fogadősné az úrihölgy, becsületes lovag a féltékeny férj, pincértanonc az eladósorban lévő ifjú hölgy szerepét ölti magára. Londonból Windsorba ugrunk képzeletben, a meszelt falú, falépcsős Disznófő fogadó egy másik kocsmává és egy másik sztori helyszínévé válik. Falstaff mesél: a windsori hölgyekkel való dupla felsülésének történetét nézzük-hallgatjuk. Az átalakulások tökéletesek, az illúzió működik, a színház a színházban életre kel. De miért illeti kitüntetett figyelem a közönség szerepében a hordón ücsörgő herceg alakját?

A Komáromi Jókai Színház egy Shakespeare-darabbal, A windsori víg nőkkel nyitotta az évadot. A darab a székesfehérvári Vörösmarty Színházzal karöltve készült: a rendezést Szikora János, a székesfehérvári színház igazgatója jegyzi, a főszerepet a Jókai Színház igazgatója játssza, a többi szerepben egyaránt láthatóak a komáromi és a székesfehérvári társulat színészei. A koprodukció mindkét teátrum érdekét szolgálja, hiszen a komáromi és a székesfehérvári színház repertoárjában is rendszeresen szerepelnek szélesebb közönséget megszólító klasszikus darabok. Klasszikust színpadra állítani sajátos kihívás elé állítja a társulatokat, hiszen arra kell választ találni, hogy hogyan lehet egy jól ismert darabot újraértelmezni úgy, hogy egyrészt azoknak a nézőknek az igényeit elégítse ki, akik a hagyományos irodalmi értékeket keresik a színházban, másrészt pedig azokét, akik kortárs színházi megoldásokra kíváncsiak – azaz azt is bizonyítani kell, hogy hogyan tud a színház lépést tartani a színházi trendekkel.

Szikora János nem első alkalommal visz színre Shakespeare-darabot. Bár az ő nevéhez fűződik a legutóbbi nagy költségvetésű, vegyes kritikákat kiváltó történelmi kalandfilm, a Hadik rendezése is, Szikora elsősorban színházi rendező. Több mint száz előadást jegyez, színre vitte már Shakespeare ismertebb darabjait (köztük a Hamletet, a Rómeó és Júliát és a Szent Iván-éji álmot), ezúttal azonban az angol drámaíró egy ritkábban játszott, az irodalomkritikusok által kevésbé megbecsült darabjához nyúlt. Helyesebben szólva, az annak főszerepét játszó karakterhez. Merthogy A windsori víg nők ebben a rendezésben elsősorban egy karakteranalízis.

A windsori víg nők a 14. században játszódik. Szikora nem öltözteti modern köntösbe a darabot, de nem is a 14. századi világot idézi meg, ehelyett Shakespeare korának szellemiségéhez szeretne hű maradni. Jó kérdés természetesen, hogy mit is jelent korhűnek maradni Shakespeare esetében, akinek darabjait minden egyes korszak és stílusirányzat a maga szája íze szerint formálta és vitte színre, és érdemes megjegyezni, hogy amit ma gyakorta „korhűnek” írunk le, voltaképpen távol áll attól, ahogy a Shakespeare-korabeli színház kinézett. A windsori víg nők a reneszánsz korról és a reneszánsz komédiáról kialakult képet szeretné megidézni bennünk: erről árulkodik a díszlet és a jelmezek, csakúgy, mint az előadást átható reneszánsz bujaság.

Hamlet, Othello és Lear király mellett Sir John Falstaff Shakespeare egyik legfontosabb, csak épp komikus vénával rendelkező karaktere. A IV. Henrikben tűnik fel, mégpedig alantas élvezeteknek hódoló, idős figuraként, aki viszont olyan kisugárzással és életkedvvel rendelkezik, mellyel rabul ejt maga körül mindenkit, többek között Henrik király fiát, Rikit, a herceget. A legenda szerint Falstaff karaktere annyira tetszett I. Erzsébet királynőnek, hogy megbízta Shakespeare-t, írjon még egy darabot, amely a szerelmes Falstaffot ábrázolja. Így született A windsori víg nők.

A mostani előadás izgalmát egy dramaturgiai döntés adja, mégpedig az, hogy A windsori víg nők bemutatásához a IV. Henrikből kölcsönöz keretet. Falstaff karaktere így két színpadi művön keresztül tárulkozik elénk – egyrészt nyomon követhetjük a hódító felsülését, másrészt pedig, Falstaff és a herceg barátsága kapcsán elgondolkodhatunk azon, hogyan alakítja a hatalom az emberi kapcsolatokat. Ez a kettős megközelítés egy teljesen újszerű dimenziót ad a darabnak: azzal, hogy Falstaff önmagát meséli, arra kap esélyt, hogy végiggondolja saját maga történetét. Falstaff Gál Tamás megformálásában egy olyan figura, akinek a saját jóléte szorosan függ össze a közösségével, tehát mindent megtesz azért, hogy jó társaságot kovácsoljon a körülötte lévő emberekből. Ez jelentős adag ékesszólást és karizmát igényel, de azt is, hogy fogékony legyen mások rezdüléseire. Falstaff leginkább Rikire, a jövőbeli uralkodóra összpontosít (eredetileg Balla Barnabás játszotta volna a premieren, betegség miatt azonban Matusek Attila ugrott be). Egyfajta mentora a leendő királynak, bár személye veszélyezteti pártfogoltja legitimitását örökösként, aki bizony jól tudja, apja rossz szemmel nézi, miféle népekkel iszogat a kocsmában.

A király halála után Riki trónra lép. Miért tagadja le Falstaffot, egykori barátját? Erre a darab nem ad választ és mintha nem is tartaná fontosnak megválaszolni a kérdést. Ez némi ürességet kelt ugyan a nézőben, de a karakteranalízis szempontját figyelembe véve korrekt: az irodalomkritikusok maguk sem értenek egyet ezen a ponton – mintha maga Shakespeare is magyarázat nélkül hagyott volna minket.

Ez a helyzet azonban teret biztosít Falstaff végső önreflexiójához. Azon a ponton, amikor Riki elhagyja, Falstaff még nem fejezte be történetét, azaz még nem ért véget A windsori víg nők cselekménye. A trónra lépést követően Rikit már nem érdekli Falstaff sztorija: a történet utolsó része így jobb híján közönség nélkül, csupán Falstaff gondolataiban, a saját fejében elevenedik meg.

Falstaff karakterének alapos vizsgálata mellett pedig egy élvezetes reneszánsz hangulatú komédiát látunk, amelyben ismét nagyszerű alakítást nyújtanak hazai színészeink (Mokos Attila, Kiss Szilvia, Szabó Viktor, Bernáth Tamás, Béhr Márton, Nagy László és Németh Levente), akik mellett a székesfehérvári társulat színészeit is megismerhetjük (a főbb szerepekben Egyed Attila, Závodszky Noémi, Juhász Illés és Decsi Edit láthatók).