A nyelv- és kisebbségellenes nyelvtörvényi izmozás

Hogy valaki 2024-ben (poszt)nacionalista módon ilyesmikhez nyúl, azon keserűen lehet hahotázni, lévén, hogy mutatja azt a szellemellenes irányt, ami Šimkovičová és az SNS, meg hát akár a kormány jó része számára elfogadható. Ez még akkor is igaz, ha nyugtázzuk, hogy egyelőre nem hallani közvetlenül magyarellenes hangokat a törvényszigorítás körül. 

Annyiban pedig felháborító, hogy amiképp a kormány sok egyéb rendelkezése, úgy a nyelvtörvénnyel való babrálás is önsorsrontó. Többek között azért, mert a mindenkori szlovák állam mindmáig adós egy többnyelvű, többnemzetiségű, befogadó társadalmi koncepció bemutatásával, majd működtetésével. Ellenben az egynyelvűség nemzetállami logikájából kijutott már rendesen mindenkinek, transzgenerációsan növelve a kollektív frusztrációt. Igaz, a túloldalon a magyar kisebbségről és a magyar államról sem mondható el, hogy a maga teljességében innovatív, izgalmas és progresszív javaslatokkal álltak volna elő. Ez azonban nem veszi le a saját felelősséget a szlovák állam válláról – különösen ma, amikor már elég sok idő telt el 1918/20 óta úgy, hogy a magyarfóbia mára jócskán vesztett egykori politikai fényéből. Lehetne tehát más dolgokkal is foglalkozni. Már csak azért is, mert egy sok tekintetben rendezetlen státuszú etnikai kisebbség nyelve mindig nagyobb veszélyben van, mint az államalkotó többségé. És itt Szlovákiában nem csak a magyarokról van szó, hiszen például a népesebb nyelvcsoportok közül a ruszin vagy akár a roma nyelveknek még silányabb kilátásai vannak. Érdemes volna hát, ha máskor nem, akkor 2024-ben végiggondolni az államvezetés csúcsán, hogy miért lenne jó mindenkinek egy jól működő (és demokratikus!) többetnikumú és -nyelvű Szlovákia. 

Šimkovičová, Machala, ill. általuk az egész kormány vállmélységig elmerült a szlovák kulturális és művelődési szféra módszeres széttrancsírozásában. Pályatévesztett böllérek végeznek hasonló munkát. Rájuk fér a pihenés, megállhatnának egy lélegzetre. Az ekképp kieszközölt szünetben aztán végiggondolhatnák, hogy miben is rejlik a nyelv megmaradásának és fejlődésének nem is annyira titkos titka. Például a szellemi kultúra erejében egészen biztosan megtalálják – amihez jó esetben szabadság is társul. Csinálják azt művészek, kutatók vagy újságírók. Legyen szó könyvkiadásról, ismeretterjesztésről vagy színvonalas publicisztikáról. Ám a dolgok folyásának végső soron nem jelent akadályt a szabadságtalanság sem. Pár hosszabb pillanatig emiatt elmerülhetnének a Štúr-generáció történetében (sokan kíváncsiak volnánk rá, hogy a miniszter és köre utoljára mikor olvastak tőlük egy teljes egész művet...). Benne megláthatják, hogy az elnyomás gyakran az általa vágyott cél ellentétét éri el. 

Akár így, akár úgy, de az ostoba politikára sehol és semmikor sincs szükség.