Sokat keresett nagykövet

Ha visszatekintünk a rendszerváltás óta eltelt másfél évtizedre, akár az elmúlt több mint nyolcvan esztendőre, akkor egyértelművé válik, hogy mindig jelzésértékű volt: ki Csehszlovákia, majd Szlovákia budapesti nagykövete. A kilencvenes évek legelején Rudolf Chmelt nevezte ki Václav Havel és az akkori szövetségi kormányfő ebbe a tisztségbe. A neves irodalomtörténész, a szlovák–magyar kapcsolatok egyik legjobb szakértője, diplomataként is azoknak a cseh és szlovákiai értelmiségieknek az értékrendjét képviselte, akik hozzá hasonlóan a közép-európai kis nemzetek közötti tényleges megbékélés őszinte hívei és előmozdítói voltak, s ha élnek, ma is azok. Budapesti évei alatt igaz, baráti viszonyt teremtett számos eszmei rokonnal, többek között Göncz Árpáddal és más magyar politikusokkal, írókkal. Nagyköveti ténykedésére visszatekintő könyvében tragikomikus epizódokkal érzékelteti, hogy távolról sem volt idillikus, még könnyű sem ez a küldetés. Már csak azért sem, mert mindkét oldalon akadtak a másik nemzetet lesajnáló, leginkább a tizenkilencedik század romantikus szemléletét tükröző politikusok. Ide tartoztak azok a magyarok, akik például valamiféle papírtigrisnek tekintették a Duna elterelésére készülő szlovákokat. Az utóbbiak közül többen pedig szinte már azt várták el tőle, hogy fokossal a kezében kergesse meg az Országházban azokat a fránya magyarokat. Ekkortájt már Mečiar dáridózott Pozsonyban. Nem csoda hát, hogy Rudolf Chmel Csehszlovákia utolsó nagyköveteként távozott a posztjáról. S nem lett Szlovákia budapesti diplomáciai missziójának első vezetője.

Megmosolyogtató tény, egyúttal diplomáciatörténeti csemege is, hogy kik lettek az utódai. Elsőként Eva Mitrová virológus érkezett Budapestre, aki tisztességes emberként iparkodott egyensúlyt teremteni saját lelkiismerete, valamint a háromszoros kormányfő és a Zdenka Kramplová szintű külügyminiszter elvárásai között. Becsületére legyen mondva, hogy különösebb botrányok nélkül vészelte át a szakmájától fényévnyi távolságban levő kiküldetést. Hazatérése után több hónapig betöltetlen maradt ez a poszt, majd Tarnóczy Árpád vízilabdaedző és játékvezető érkezett, akinek több barátja, ismerőse volt a budapesti medencék körül, mint a diplomáciai testületekben. Őt Štefan Markuš követte, aki az első Dzurinda-kabinet diplomatájaként ismét a szlovákiai demokraták értékrendjét képviselte.

Két éve tért haza. Azóta számos találgatást hallottam arról, hogy ki tölthetné be ezt a posztot, de a kinevezés rendre elmaradt. Nemrég a jelenleg más országban külhoni diplomáciai szolgálatot teljesítő pozsonyi személy volt a tisztség várományosa, de megbízható források szerint fennakadt a Szlovák Információs Hivatal hálóján, holott a neve nem szerepel a kommunista titkosügynökök listáján. Állítólag még neki sem mondták meg, hogy mi volt a gubanc. Talán a magyar elődei. Az elmúlt hetekben az a hír röppent fel, hogy Ferdinand Devínsky, az SDKÚ parlamenti képviselője lesz Szlovákia budapesti nagykövete.

Ľuboš Palata a Pravda hasábjain a minap azt elemezte, vajon mi lehet az oka, hogy ennyi idő alatt sem sikerült magyarországi nagykövetet találni. Szerinte Eduard Kukan mulasztása az egyik ok, aki hónapokon át az államfő-választási kampánnyal törődött, nem pedig a beosztásából eredő diplomáciai ügyekkel. Abban is egyetértek a cseh publicistával, hogy Kukanék nem is nagyon erőltették a gyors megoldást, mert Szlovákiában még mindig jó pontokat szerezhet az a politikus, aki odafricskáz egyet a magyaroknak, bármilyen módon keménykedik velük. Nemrég Dzurinda is úgy próbálta önmagát saját hajánál fogva kiráncigálni a kormányválsággal fenyegető – máig tartó – belpolitikai helyzetből, hogy hirtelen oldalvágással a Magyar Koalíció Pártját és személy szerint Bugár Bélát, vele együtt pedig Orbán Viktort támadta.

A mímelt vagy valódi igyekezet ellenére még mindig nincs magyarországi nagykövetünk, holott, ahogy az MKP elnöke megjegyezte, a két ország között nincs hadiállapot. A kétoldalú kapcsolatokat – a kedvezménytörvény szlovákiai alkalmazását rögzítő kormányközi egyezmény aláírása után – már csak a bősi vízi erőmű ügye, pontosabban a hágai döntés végrehajtásának módja terheli. Bárhonnan is nézzük, s bármit is mondanak az illetékesek, a két éve betöltetlen budapesti poszt nemzetközi diplomáciai botrány, amely elsősorban a szlovák kormányfő és a külügyminiszter munkáját vagy elfogultságát minősíti.