Sevi, a túlélő

Irakhoz vagy a közel-keleti helyzethez képest a grúziai válság korántsem nevezhető a világpolitika kulcskérdésének, a nemzetközi sajtó mégis nagyobb teret szentel neki, mint amennyit látszólag megérdemel. Ez gyanússá teszi a dolgot, s ha azt firtatjuk, ugyan mi állhat a háttérben, azt kell mondani, mint minden hasonló esetben: a pénz, sok pénz. Pillanatnyilag többesélyesnek tűnik a válság megoldása. Gyanús az is, hogy a nagyhatalmak eddig még nem tették le hivatalosnak tekinthető nyilatkozat formájában a garast – legalábbis tegnap reggelig nem. Mintha várakozó álláspontra helyezkedtek volna, pedig a háttérben kemény alkudozások folynak. Egyedül Putyin mondta, hogy támogatja az ellenzék által lemondásra felszólított Eduard Sevardnadzét, aki az elmúlt évtizedben sok borsot tört Moszkva orra alá. Sevardnadze pedig forró köszöneteket mondott, hangsúlyozva, mennyire fontos a grúz gazdasági és politikai élet számára az orosz barátság. Vagyis: mindkét oldalról rángatják a mézesmadzagot. Amerika még hallgat, pedig – mint a BBC szellemesen megjegyezte – Tbilisziben úgy tekintenek a washingtoni nagykövetre, mintha Sevardnadze kormányának egyik minisztere lenne.

Grúzia geopolitikai szerepét megnövelte, hogy az amerikai és török tervek szerint területén kell áthaladnia annak a kulcsfontosságú vezetéknek, amely a hatalmas Kaszpi-tengeri olajkincset áramoltatná Európába, Oroszország megkerülésével. Ezzel megszűnnének az orosz és az iráni olajtól való bizonyos függőségek, Moszkva elveszítené azt a hatékony eszközt, amellyel nyomást gyakorol a kaukázusi és közép-ázsiai államokra. Tehát az olajvezeték durván sérti a Kreml érdekeit; a terrorizmus elleni harcban szövődött látványos orosz–amerikai barátság oldalvizén, Grúziában ütköznek az orosz és az amerikai érdekek. Nyilvánvaló, hogy a grúz válságból Moszkva profitálhat.

Amíg Tbilisziben tüntetett az ellenzék és meghirdette az állampolgári engedetlenséget, addig Moszkvában tárgyalt Aszlan Abisadze, a Grúzián belüli Adzsár Autonóm Köztársaság vezetője. Nem is akárkivel: Igor Ivanov külügyminiszterrel. Abisadze – pártja a hírek szerint meglepően jó eredményt ért el a november 2-i választásokon – minden nyilatkozatában azt hangsúlyozza, hogy ő is ellenzéki, de Sevardnadzét támogatja a tényleges ellenzékkel szemben. Tehát Abisadze lehet az új nyerő ember, egyes hírek szerint Sevardnadze neki adná át a hatalmat. A harmadik erős ember, aki nyerőnek is tekinti magát, Mihail Szaakasvili volt igazságügy-miniszter, az ellenzék tényleges vezére. De a nacionalista húrokat pengető Szaakasvili a többi grúziai kisebbségnek sem felel meg, mert nyugatbarát retorikája mellett jó néhány kisebbségellenes nyilatkozatot tett.

Az első számú erős ember még mindig a 75 éves Eduard Sevardnadze, a „Sevi”, a nagypolitikai játékok mestere, aki 1992 óta államfő, 1995-ben és 2000-ben is újraválasztották, éspedig 80 százalékos többséggel! A pályája ismert: a brezsnyevi érában volt grúz KGB-főnök, majd első titkár, 1985-től Gorbacsov külügyminisztereként az egyik legnagyobb nemzetközi tekintéllyel bíró szovjet reformpolitikussá vált. 1992-ben tért haza, megmentőként fogadták a polgárháborúktól vérző országban. Sikerült úgy-ahogy stabilizálnia a helyzetet, igaz – és Szaakasviliék ezt is a szemére vetik – úgy tűnik, véglegesen elvesztette Abháziát és Dél-Oszétiát. Az abházok elszakadási harcát Moszkva támogatta, ez az első ok, amiért Sevi komolyan összerúgta a port Moszkvával. Aztán a Pankiszi-szorosba beszivárgott csecsenek miatt tört ki majdnem fegyveres konfliktus Grúzia és Oroszország között. A Jelcint követő Putyin katonai segítséget ajánlott neki a „csecsen banditák” likvidálásához, de Sevi ebből nem kért. Inkább az USA-tól kért és kapott is katonai (tanácsadói) segítséget s azzal hergelte Putyint, hogy kérni fogja Grúzia felvételét a NATO-ba.

Grúziában még minden megtörténhet. A polgárháború senkinek sem használna.