Senkiföldje

Senkiföldje azért senkié, mert mindenki magának szeretné. Pont ezért nem is törődik vele senki. Senkiföldje csak egy alibi-alap, hivatkozási pont a hazugságokra és a sumákolásra, a mellveregetésre és a hazafiságra, ideális terep a hatalmi ámokfutásokra, időnként a gigantomániás tervekre, amelyekből semmi sem lesz, rosszabb esetben pedig csak-azértis alapon valósulnak meg. Amikor fáraóként álmodunk.

Senkiföldjén télen-nyáron hosszú az alkony, sátántangót jár az ördögszekér, citoyent játszik a vadparaszt, a túszejtők pedig csak jót akarnak nekünk. Senkiföldjén nincs idő és történelem, normálisan működő társadalom sincs, s e tájéknak még a macondói idillhez sincs semmi köze, makogás van, hordák és hordószónokok, cinikus vének és sunyi fiatalok, ösztönök és indulatok, önzésbe és hajszába görcsösült pillanatok. Ami történik, esetleges, rögtönzött, ami kimondatik, az súlytalan vagy célirányos, manipulatív. A beszéd mint egy ájtatos manó. A végén ott a szellemi, fizikai gyilkosság. A kommunikáció mint álca, szándékok leplezése gyakorlatilag a semmi takargatása.

Senkiföldjén mindenki a másiktól várja a megváltást, a tudást készen veszik, stanicliban, kilóra, a kritikát végképp nem tűrik, a bosszú kollektív, az egyéni érdekeket államinak kiáltják ki, pártokat zsebre terveznek, korrupció nincs, de mindenkinek ára van, s mindig a másik a lefizethető.

Senkiföldjén nincs család, csak rettenetesen magányos emberek kényszerközössége, nincs szerelem, csak megszokás és gépies szex, nincs hit, csak vakhit, ájtatos nyafogás és szemforgató kirekesztősdi, nincs szeretet, csak kétségbeesés, nincs művészet, csak önfényező hakni.

Senkiföldjén csak vadászok vannak és zsákmány, s gyakran megtörténik, hogy a zsákmány falja fel a vadászt.

Senkiföldje tarka és színes, mint egy cementbe ágyazott elefánt. Senkiföldje egy türelmi zóna, ahol örökké várakoznak, de senki sem tudja, kire.

Senkiföldjén épp ezért csordákban tenyésztik a világmegváltókat és a politikai szélhámosokat, aztán megunják őket.

Senkiföldje egy elhagyott, koszos buszmegálló, ahol a pléhbódéban egy egész társadalom szorong, és már előre veszekszenek, hogy ki hova ül az egyébként soha meg nem érkező buszon.

Senkiföldje blöff a boldogságról.