Sarkozy: tartós megoldás vagy csak átmenet?

Az országos sztrájkok, tüntetések és külvárosi randalírozások képében jelentkező franciaországi válság lényege: negyedszázada a francia gazdaság teljesítménye 15 százalékkal haladta meg a britét és növekedése is gyorsabb volt. Ma a francia gazdaság 10 százalékkal kevesebbet produkál, mint a szigetországi, növekedési rátája évről évre csökken – mutat rá Denis MacShane, a Blair-kormány volt Európa-ügyi minisztere The Economistban közölt írásában.

Franciaország legjobb üzleti elméi közül 400 ezren Angliában dolgoznak. A legjobb francia tudósok és műszaki értelmiségiek közül 400 ezer az USA-ban keresett munkát. Amikor májusban hatalomra került, Nicolas Sarkozy „ragyogó új hajnalt” ígért egy magabiztos, modernizált Franciaországnak. Eddig azonban nem váltotta be ígéretét. Bár novemberben győzött a szakszervezetek fölött, úgy tűnik, fájdalommentes gazdasági forradalmat akar. Külpolitikai téren a George Bushhoz való törleszkedés meg az Iránnal szemben használt harcias retorika furcsa időzítésről tanúskodik, amikor Amerika búcsút venni készül Bushtól, s az amerikai hírszerzés jelentése leminősítette az iráni nukleáris veszélyt.

Közben Sarkozy csekély érdeklődést mutat Európa jövője iránt. Kirohanásai az Európai Központi Bank ellen, kiállása az EU-n belüli protekcionista gazdasági felfogás mellett és iszlamofób ellenséges alapállása Törökországgal szemben nem sokban különbözik a 80-as évek Labour pártjának euroszkeptikus nacionalista gondolkodásmódjától vagy a brit toryk jelenlegi beállítottságától. A francia választók egyelőre óvatosan támogatják elnökük mini reformjait, ám Sarkozy tudja, nem sok kell ahhoz, hogy az utcai tiltakozások kormányt megrendítő haragba csapjanak át. Népszerűségi indexe az év végén 50 százalék alá süllyedt.

A dolgok állása esélyt kínál egy értelmes francia baloldalnak. MacShane felidézi, hogy csaknem 25 évvel ezelőtt pamfletet írt Francia leckék a Labour számára címmel. Ebben azzal érvelt, hogy az ellenzékben senyvedő brit Munkáspárt tanulhatna a francia szocialistáktól, akik világverő cégeket hoztak létre, Európa felé fordultak, és visszaverték Moszkva megfélemlítési kísérleteit. Most Franciaország Nagy-Britannia mögött kullog, Sarkozy pedig felhívja Putyint, és gratulál neki a választások elcsalásához, miközben Európa többi állama aggódva figyeli a Kremlben kialakult autokráciát. Ezzel együtt Párizsban olyan erős az ellenszenv „az angolszászokkal” és a megvetés Tony Blairrel szemben, hogy egyetlen fiatal politikus vagy értelmiségi sem írna pamfletet Angol leckék a francia baloldal számára címmel.

Ahelyett, hogy azt keresnék, mit csinált jól a Munkáspárt, a francia bírálók a részmunkaidős foglalkoztatottak magas számát kifogásolják Nagy-Britanniában. Képtelenek megérteni, hogy egy baloldali párt számára csak az lehet előrevezető út, ha bármilyen feltételekkel, de munkát ad az embereknek. A franciák más módszereket keresnek, például a 35 órás munkahét bevezetésével akarják leküzdeni a munkanélküliséget. Mintha a munka megszabott időmennyiség volna, amelyet csak újra el kellene osztani. A baloldal menekül Franciaországból vagy testvérgyilkos vitákba bonyolódik.

A legeurópabb szociáldemokrata politikus, Dominique Strauss-Kahn kivált a politikából, és Washingtonban a valutaalapnál vállalt főnöki posztot. Tehetséges baloldali politikusok – Laurent Fabius vagy Arnaud Montebourg – súlyosan kompromittálták magukat, amikor Európa-ellenes álláspontot képviseltek az alkotmányos szerződés vitájában.

Tovább él a bonapartista hagyomány egy mindenről gondoskodó államfő képében, aki egyszerre a nemzet atyja és a tekintély kizárólagos forrása. Nem Sarkozynek van egy számos tehetségből álló kormánya, hanem az elnök hiszi azt, hogy övé a kormányzás minden tehetsége.

MacShane úgy véli: Nicolas Sarkozy francia elnök inkább bizonyulhat átmeneti figurának, semmint új de Gaulle-nak vagy akár Mitterrand-nak.