Salom a magyaroknak!

Igazán nem panaszkodhatunk: nem egészen hét esztendő leforgása alatt ez a harmadik szlovák könyv, amely életközelben mutatja meg a szlovák olvasónak a kortárs Magyarországot. Az előző, 1945-től számítható időszakban, azaz mintegy fél évszázadban a Madách-fordító költő, Ctibor Štítnický Maďarské rapsódie című, 1956-ban megjelent könyve kivételnek számítható. Rudolf Chmel 1996-os esszékötete (Moja maďarská otázka, magyarul Nagykövet voltam Magyarországon címmel adták ki) nemcsak az Antall-kormány idejét mutatta be, hanem háttérként és a téma ismert kutató tudósaként azt a történelmi realitást, amely a két nemzet együttélését immár évszázadok óta minősíti. A rádiótudósító, Gregor Papuček tárcái (Pešťianský perkelt – a cím is jelez műfajt és szemléletet) a magyar hétköznapokba engedtek bepillantást. Mindketten évtizedek óta ismerik a magyar-, a magyarországi tematikát: szemléletmódjukat inkább a bensőségesség jellemezte. Markuš maga vallja meg, hogy néki fel kellett fedeznie Magyarországot, noha Nyíregyházán született és a nyelvnek, az irodalomnak jó ismerője. És úgy fedezte fel, ahogyan egy természettudós tanulmányozza a tárgyát. (Dušan Kováč, a történész is a Markuš-könyvnek ezt a sajátosságát emeli ki: „Markuš könyve kevésbé impresszionista, sokkal inkább elemző. Ez valóban egy tudós szemlélete, aki a dolgok lényegét kísérli meg kinyomozni... Szomszédaink világa ebben a könyvben első olvasatra inkább mozaikokból áll össze, de végül is szintézis jön létre...”) Markuš, ugye, képzettsége szerint fizikus, politikával a rendszerváltás után foglalkozott, mégpedig közvetlenül egy sajátos szegmensével, mint a szlovákiai Helsinki-bizottság elnöke, tehát az emberi jogok védelme közvetlenül érdekelte őt, és a Magyarországon töltött három esztendőben is a polgári elvek érvényesülésének esélyeit kereste.

A „polgári elveket” egészen másként értelmezte és értelmezi, mint a magyar jobboldal. Markuš liberális demokrata, akitől ugyancsak távol állnak az olyan nézetek, amelyek a „polgári értékrendet”, mint a konzervativizmus szinonímáját igyekeznek a köztudatba belesulykolni. Markuš számára egyenesen riasztó volt szembesülnie a magyar jobboldal nacionalizmusával, kivált annak Csurka István képviselte szélsőséges megnyilvánulásaival, a magyarországi antiszemitizmus hétköznapokban is tettenérhető valóságával, Horthy jelképrendszerének feltámasztásával. Kivált ennek az uraskodó megjelenése, amelyet ő szellemesen egy latin mondás átformálásával úgy jellemez: „celebrare necesse est”, azaz ünnepelni muszáj. Szerinte a magyarok nagyon szeretnek ünnepelni... Nem kétséges, hogy Markušban ez a dzsentri-Magyarország szokásainak emlékét ébresztette fel és okkal. Mint nagykövet azt észlelte, hogy a Nagy-Magyarország revíziójára vonatkozó politikai törekvések, amelyektől a kormány nem határolta el magát egyértelműen – saját hazája ellen irányulnak. Nyilván roppant önfegyelemre lehetett szüksége, hogy ilyen érzelmi töltéssel korrekt tárgyalópartner látszatát keltse.

Elképzelhető, hogy lesznek Markušnak olyan magyar olvasói, akik nemzeti elfogultsággal vádolják meg. Markuš valóban érdesen fogalmaz. Ugyanakkor félreérthetetlenné teszi, hogy a liberális politikai oldal milyen ellenszenvvel figyelte és következetesen bírálta az Orbán-féle politikát. Jellemző, hogy könyvének igazi pozitív hőse Göncz Árpád, akit szó szerint „nagy államférfiként” jellemez és a róla rajzolt igazán megható portréban, például, képes arra, hogy elfogadja a magyar államfő álláspontját abban a kérdésben, amely őt magyarországi kiküldetése idején a leginkább faszcinálta: Trianonról van szó. Emlékezetes, hogy Göncz annak idején azt a hasonlatot használta, hogy Trianon a nemzet számára olyan volt, mint amikor egy embernek levágják a lábát és az egyik kezét. Ez az ember nem lesz mindig képes a normális reakciókra, de ettől még nem nőnek ki a végtagjai. Olyan életkörülményeket kell teremtenie, amelyek az ő állapotában reálisak.

Štefan Markuš olyan könyvet adott közre rólunk, magyarokról, amelynek nem minden részletével érthetünk egyet, de minden részletében figyelmeztető ereje van. A figyelmeztetés lényege pedig az, hogy milyen torzult kép alakulhat ki Magyarországról és a magyarokról, ha bárki a Horthy-ország iránti nosztalgiát aktuális politikai célként jeleníti meg és amolyan „közép-hatalmi” álmokat terjeszt önmagáról. Ez semennyire sem eurokonform. És Markuš könyvében ez a magyar jobboldali konztervativizmus iránt érzett ellenszenv a domináns. Még akkor is, amikor Kertész Imrét méltatja ősztinte tisztelettel, akkor is az a méltatlan támadássorozat jut eszébe, amelyet a jobboldal indított ellene, persze, sanda antiszemita indítékkal. Erre nekünk, magyaroknak oda kell, oda kellene figyelnünk. „Magyarországon nagykövetnek lenni küldetés” – vallja Markuš. És hozzáteszi: Jézus példáját követve „békét kíván a háznak”, ami zsidóul: „salom”. És így folytatja: „Salom a magyaroknak. Létezhet-e méltóbb küldetés az emberi élertben, mint a béke küldöttének lenni abban a közegben, amelyben élünk és dolgozunk”.