Reformokat – minden eszközzel

Karrierje oly gyors, hogy már-már érthetetlen. A KGB hírszerző tisztjéből lett a leningrádi városi adminisztráció egyik vezetője, aztán Jelcin elnöki apparátusából emelte ki a főnök figyelme. Ez volt – sokak szerint – Jelcin szinte egyetlen jó döntése.

Az újkori orosz politikában hárman ünnepelhették a hatalom csúcsán ötvenedik születésnapjukat. Lenin 1920-ban: kelletlenül, mert a bolsevik állam alapítója szerette a konspirációt, s különben sem tulajdonított jelentőséget az ilyen ceremóniáknak. Meg hát a polgárháború sújtotta országban nem is nagyon volt mit ünnepelni. Annál fényesebb volt 1929-ben Sztálin ünneplése: mindenkinek meg kellett szólalnia, mindenkinek magasztalnia kellett a vezért, akinek éppen ebben az évben sikerült legfőbb ellenfelét, Trockijt külföldre száműznie, mert ahhoz még nem volt ereje, hogy kivégeztesse. Újabb felfedezés, hogy Sztálin számított arra: a kor meghatározó költője, Majakovszkij Leninről szóló ismert poémája után róla ír költeményt. Majakovszkij azonban Beszélgetés Lenin elvtárssal címmel írt verset Sztálin születésnapjára, és terjedelmes életművében mindössze kétszer fordul elő Sztálin neve. Sztálin születésnapja után alig három hónappal Majakovszkij már halott.

A harmadik ünnepelt Putyin. Ő aztán igazán nem számíthat versekre, és nem is valószínű, hogy nagyságának irodalmi megörökítésére vágyakoznék. Holott már névtelenül és sejtésként megjelent alakja az irodalomban. Putyin még Jelcin környezetében volt befolyásos figura, de akiről senki nem mondta volna, hogy nagy ember lesz, amikor Vlagyimir Vojnovics, az „orosz Švejk”, Iván Csonkin, a közkatona legendás figurájának megalkotója papírra veti a Monumentális propaganda címmel, 2000 vége felé kiadott regényét, amelyben az orosz társadalom állapotát egy állatkert rendjéhez hasonlítja. Az állatkert jövendő igazgatója pedig mindenkinek egyenlően akar boldogságot juttatni a régóta ismert recept alapján: valamennyit el kell venni a gazdagtól, és ezt kell szétosztani a szegények között, a tolvaj hivatalnokokat pedig meg kell büntetni. Hogy hová vezethet ez – minden ember tudja. Külön-külön. „Ám az egyes emberekből, ha összegyűlnek, nép lesz. A nép pedig naiv. Kész ezerszer csalódni és ezeregyedszer hinni.” Vojnovics leírja az igazgató külsejét is: „Szerényen öltözik, az anyagi előnyök közömbösen hagyják... alacsony, de erős alkat... Ez az ember titokzatosan viselkedik, lassan beszél, halkan, de mindig magabiztosan. Alig gesztikulál, de kifejezően.” Nos, Vojnovics a külalakot megjósolta, noha azt mégsem találhatta ki, hogy idei hetvenedik születésnapján ez az ember felköszönti. Putyin azonban annyira titokzatos, hogy hatalmának harmadik esztendejében sem lehet pontosan követni gondolkodásmódját.

Életének legszerencsésebb pillanata 2001. szeptember 11-e volt. A New York-i merénylet napján inkább megérezte, mint kikövetkeztette, hogy megváltozott a világ. A korábbi nagyhatalmi szembenállások kora lezárult, a hidegháború végétől értelmetlen az Egyesült Államok és Oroszország nyílt vagy titkolt ellenségeskedése, mert van egy közös ellenfél – a globális terrorizmus. Az iszlám terrorizmus veszélyét annál könnyebb volt felfedezni, mivel az orosz birodalom már legalább egy évtizede harcban áll vele; a csecsen háborúban szétválaszthatatlanul keveredik egy kis nép önrendelkezési jogáért folytatott küzdelem – a terrorizmussal. Egyelőre legyőzhetetlenül. 2001. szeptember 11-től kezdve pedig George Bush amerikai elnök már nem tudta bírálni a csecsen háborúnak sem a létét, sem a módszerét. Ennek a ténynek a felismerése megerősítette Putyin helyzetét a világpolitikában, ám azt se feledjük, hogy ezt a szituációt alaposan és módszeresen előkészítette a Gerhard Schröderrel kötött barátsága. Ez természetesen a kölcsönös érdekek felismerésén alapult (ilyen a politikai barátság), mert Putyin számára szükséges volt az európai háttér, Schröder pedig pontosan úgy tudja, ahogyan Helmut Kohl tudta: Oroszországgal a háta mögött erőteljesebben érvényesítheti a sajátos német érdekeket az Egyesült Államokkal szemben. Ráadásul Putyin jól beszél németül, a Bundestagban is fel tud szólalni, és nem veszi át részegen a Bundestag előtt a tiszteletére kirendelt zenekar vezényletét, mint azt elődje tette. Egyáltalán Putyin és felesége európaian viselkedik, noha ez nem mindig jelent előnyt hazájában, mint ezt Mihail Gorbacsov nyugati népszerűsége és oroszországi népszerűtlensége is bizonyította. A Putyin–Bush kapcsolatnak a próbája most következett el, mert az orosz elnök az amerikaiak iraki katonai akciójával kapcsolatban nagyjából ugyanazt az álláspontot képviseli, mint berlini barátja, Schröder, viszont Bush haragszik ezért Schröderre. Miben egyezhet meg Bush és Putyin?

Bush barátsága, a Schröder-házaspár és a Putyin-házaspár közös szilveszterezése, a csecsen háború, sőt Irak azonban nem igazán fontos kérdések az orosz társadalom számára, és semmi esetre sem magyarázzák meg Putyin mindent elsöprő hazai népszerűségének titkát. Az orosz történészek már régen megállapították, amit a világ nem nagyon akar tudomásul venni, hogy az oroszok életében, történelmi tudatában, életérzésében más a tér és az idő szerepe, mint Európában. Natan Ejdelman híres példája arról szól, hogy Nagy Péter cár leánya, Erzsébet cárnő trónra lépésekor, 1741-ben futárt küldött Kamcsatkára azzal a paranccsal: a másfél év múltán megrendezendő moszkvai koronázási ünnepségére hat szép helyi lányt küldjenek. A cári parancsot a lehető leggyorsabban teljesítették: a kamcsatkai lányok hat év múlva érkeztek meg a fővárosba. Kamcsatkához a repülőgépek korában is nagyon messze van Moszkva ugyanúgy, mint a Csecsen föld, vasút máig sincsen, gondjaik pedig egészen mások. Bizton állítható azonban, hogy Kamcsatkán – éppen úgy, mint a csecsenföldi oroszoknál – a birodalmi tudat létezik. Mihail Leontyev, a tekintélyes tévékommentátor azt írja az Ogonyokban – és igaza van –, hogy „Oroszország mint állam mindig birodalom marad. Nem is létezhet másként mint birodalom. Azért, mert a valós birodalmi tudatnak vagy birodalmi internacionalizmusnak (illetve a birodalmi nacionalizmusnak, ami ugyanaz) csak az ilyen jelszó lehet az alternatívája, mint Oroszország az oroszoké, minden következményével együtt. A következmények pedig ilyenek: Tatarsztan – a tatároké, a Távol-Kelet a kínaiaké, a Kaukázus az oroszoké...”

Ez a birodalmi tudat pedig a Szovjetunió felbomlásával hatalmas sérülést szenvedett. Oroszország másodrendű hatalommá vált, és az orosz medve kisebbrendűségi érzései veszélyesek önmagukra nézve éppen úgy, mint a világra. Oroszországban a nemzeti eszme: a birodalmi tekintély helyreállítása. Nemcsak a világpolitikában, hanem és elsősorban odahaza. Arra rádöbbentek, hogy az orosz birodalom más, mint Amerika. Ott rend van, tehát rendet kell teremteni náluk is. Ehhez helyre kell állítani a hadsereg (a második világháború győztes hadserege!) alaposan megtépázott tekintélyét. Vissza kell szerezni Oroszországnak mint kulturális és tudományos nagyhatalomnak a rangját. Az orosz revans nem külföldre szól, hanem önmagukkal akarnak megküzdeni. És mit csinál Putyin? Messze az ország lehetőségei fe-lett emelte a pedagógusok és a hivatásos katonák bérét. Minden eszközzel gazdasági reformokat akar létrehozni. A célja nem az, hogy koldus országnak agresszív hadserege keltsen rémületet a világban (ezt csinálták Brezsnyevék), hanem az, hogy Oroszország katonai tekintélye hadseregének minőségén múljon (ezzel politikai hatása is növekedjék), s végre – például lezárva a csecsen háborút – azt a szerepet töltse be, amelyet a hadsereg egy polgári országban szokott. Használható legyen, de ne a hadsereg léte legyen az állam értelme. Putyin céljai közé tartozik az európaiság kierjesztése is. Hatalmának gyakorlását egy Szolzsenyicinnél tett vizittel kezdte: az író alkotta, mint köztudott, az Oroszország az oroszoké jelszót. Akkor Putyin inkább Gorbacsovval tanácskozik néha, s egyre kevésbé bízik a cári jelképek feltámasztásának lehetséges sikerében. Európa és Oroszország? Persze Nagy Péter is Oroszország európaiságára törekedett. Szenvedélyesen. Túlságos szenvedéllyel, amelynek legfőbb eszköze a kancsuka lett. Talán Lenin is valami ilyesmit szándékozott elérni, kivált az Új Gazdasági Politika (NEP) bevezetésével, de a kancsukáról nem tudott leszokni. Talán Hruscsovnak is lehettek ilyen álmai és csakis álmai. Sztálin és Brezsnyev azonban saját birodalmi tudatának börtönébe zárta az országot. A birodalom hatalmának, tekintélyének helyreállítása – ezt szeretnék az oroszok. Ezt az akaratot érzik Putyinban. „A mi nemzeti eszménk – Putyin. Nem az élő ember és politikus, hanem úgy, mint a politika maga” – írja a már előbb idézett orosz elemző.

Persze ötvenedik születésnapját az élő ember üli meg. Az élő Putyin. Eddig sikeresen politizált. Eddig a világ rokonszenvét ugyanúgy elnyerte, mint az oroszok többségéét. Ám a bizonyítás még ezután következik. A feladat megoldása Nagy Péter cár óta nem sikerült még senkinek. Ám most már egy másik világban élünk. Putyin ötvenedik születésnapján, ha számvetést készít, a legnagyobb eredményeként azt jegyezheti fel, hogy megértette ezt, és kezdi megértetni hazájával.