Egy élet folyt el a Dunán

A csallóközi–szigetközi Duna-szakasz sorsa mutatja, milyen közömbös tud lenni a társadalom azzal a szimbólummal, amit a zászlajára tűzött. A Dunából mindkét ország áldozatot csinált a maga módján, aztán ebből az egyirányú utcából már egyik oldal sem tudott kihátrálni, nem tudták a maguk generálta társadalmi feszültséget feloldani bő harminc éven át.

A vízlépcső Szlovákiában és Magyarországon egyaránt nemzeti jelképpé vált a múlt század rendszerváltós éveiben. Magyarországon a szocializmust szimbolizálta, és mint ilyet, mindenképpen el akarták bontani. Szlovákiában pedig az új, önálló állam megtestesítője lett, és mint ilyet, mindenképpen meg akarták építeni. Közben a két ország éppen a lényeget, az Öreg-Duna rehabilitációját söpörte le az asztalról. Hozzá kell tenni, hogy a mellékágrendszerekkel a vízlépcső nélkül is kezdeni kellett volna valamit, hiszen a főmeder folyamatos süllyedése miatt mára már megszakadt volna a folyó élő kapcsolata a Duna-ágakkal, és a hullámterek jelentős része kiszáradna. Miután a két ország Bős–Nagymaros miatt perben és haragban állt, a hullámtéri vízpótlást is eltérő megközelítéssel, saját berkekben oldották meg, pedig összefüggő ökológiai rendszerről beszélünk. Hozzátehetjük, hogy a Szigetközben a lehetőségekhez képest csodát varázsoltak a vízügyi szakemberek. Ugyanakkor a szigetvilágokat éltető Öreg-Duna-mederről, határfolyó jellege miatt csak közösen dönthet a két ország. Kerülték is, mint a leprást bő harminc éven át. Most a politika újra elővette a vízlépcsődossziét, és ismét jelkép válhat a határfolyóból: az együttműködés szimbóluma lehet a Duna.

Ehhez az kellett, hogy az Orbán- és a Fico-kormány megnyissa új, csodálatos barátságuk kezdetét. Ennyi évtized távlatából már mindkét fél bátran, presztízsveszteség nélkül fordíthat saját korábbi álláspontján Bős–Nagymarosról, és megnyithat egy új fejezetet. A tárgyalások, egyeztetések az elmúlt hónapokban repülőrajtot vettek. Talán még valami jó is kisülhet az egészből.

Az 1980-as évek végén, az 1990- es évek elején az első tudósításaim arról szóltak, hogy Csehszlovákia egyoldalúan akarja elterelni a Dunát, Magyarország pedig minderre csak blöffként, „papírtigrisként” tekint. Mindenesetre már akkor nyilvánvaló volt, hogy Július Binder, a Vízépítő Vállalat akkori vezérigazgatójának pozsonyi asztalfiókjában ott lapul egyfajta kidolgozott műszaki megoldás az Öreg-Duna vízszintemelésére. Most, bő harminc év távlatából arról írhatunk, hogy a két ország remélhetőleg úgy tekint végre a Duna szárazföldi deltájára, ahogy mindig is kellett volna: közös, felbecsülhetetlen értékű természeti kincsünkként. 

Őszintén szólva már az is hidegen hagy, hogy melyik oligarcha nyerheti el a közbeszerzést, menynyi pályázati forrás veszítheti el a közpénz jellegét, és kik tehetnek zsebre mondvacsinált kutatásokért tömérdek pénzt. Azon sem akadok fenn, hogy Magyarországon már rég nincs környezetvédelmi minisztérium, Szlovákiában pedig, finoman szólva, alternatív módon tekint a környezetvédelemre a tárca vezetője. Azon is túlléptem, hogy általában az éjszaka közepén, gyorsított eljárásokban, hozzáadott értéket adó viták nélkül döntenek fontos ügyekről. Csak az foglalkoztat, hogy történjen végre érdemi előrelépés. Mert közben egy élet folyt el az erőmű üzemvízcsatornájában úgy, hogy az ágrendszereket műszívre kötötték és a régi mederbe az eredeti vízhozam töredéke jut. Ha a két ország nem is nyúl vissza a Keresztes–Vavroušek-féle környezetbarát megoldási javaslathoz, ami szintén működhetne immáron harminc éve, akkor sem szabad megelégedni az energetikai és hajózási kérdések kibontásával. Az Öreg-Duna rehabilitációját ugyanúgy alapkérdésnek kell tekinteni!

Jó lenne megélni, hogy átevezhessünk Kisbodakról Nagybodakra egy egybefüggő vízi úton. Mert nincs még egy életünk, hogy kivárjunk egy újabb emberöltőt.