Tanulságos volt az autizmussal élő gyerekek szüleinek tartott galántai szakmai napról szóló cikk az Új Szóban. Nem tudok elképzelni ennél súlyosabb kérdést, amit egy szülő feltehet: „Mi lesz vele, ha mi már nem leszünk?”

Szlovákiában a lakosság 12,3 százaléka él a szegénységi küszöb alatt.

Azok voltak a szép idők, amikor csak a kedvest szólítottuk így. Ma már szinte mindenhez hozzátehetjük, hogy drágaságom! A mindennapi kenyerünkhöz, a legszükségesebb dolgok bevásárlólistájához, a napi éttermi menühöz, az autócseréhez. Mindenhez.

​​​​​​​A magyar miniszterelnök végigháborúzza az életét. Háborúzik Brüsszellel, háborúzik Sorossal, háborúzik a libernyákokkal, és láthatóan akkor érzi elemében magát, ha a csatakürtök, harci dobok ütemesen szólnak.

Úgy emlegették ezt a politikai marketingfogást tavaly szilveszterkor, hogy a magyar miniszterelnök „ledobta a mulatós atombombát”. Azóta nagyot fordult a világ, atombombával nem illik viccelődni, és elég belegondolni abba, milyen szörnyűségek történnek Mariupolban. A mulatós atombomba lökéshullámai ugyanakkor még érződnek Magyarországon.

Ideje újra felidézni ezt a mondatot. Ideje elgondolkodni társadalmi berendezkedéseken, rendszereken, amelyek mostanra ismét odáig vezettek, hogy már itt, a szomszédunkban is, egyre közelebb hozzánk vérrel festik a hétköznapokat. Ideje kimondani újra: Szeretkezz, ne háborúzz!

Kering a közösségi hálón egy aranyos videó. Két vakondok (nem vakond, hanem vakondok, mert az a becsületes nevük) előmerészkedik a föld alól. Egymásnak feszülnek, birkóznak kicsit, gyorsan lerendeznek valamilyen vitát, és már bújnak is vissza a föld alá. Derűt fakaszt az egész vakondok kungfus jelenet.

Fülembe csengenek Fiala-Butora János szavai, amiket az Új Szó pénteki számában a Beneš-dekrétumok mai hatásaival kapcsolatban mondott. Arról, hogy valahol talán éppen most is elkoboznak földeket felvidéki magyaroktól.

Két éve él világunkban a vírus, de aki még nem találkozott vele közelről, talán a mai napig nem tudja teljeskörűen, hogy mikor, mit kell tennie, ha a jellegzetes tüneteket észleli magán. Körzeti orvoshoz nem szaladhat, a vonalak foglaltak, és egyre inkább azok lesznek, ahogy újra meredeken emelkednek a görbék. A hómofiszországban pedig, amivé váltunk, hirtelen még elszigeteltebbnek érezheti magát az ember.

Az orosz vakcina magyarországi történetéből is lehetne rövidfilmet csinálni, csak simán Elszúrtuk címmel. Állami támogatás persze biztosan nem érkezne rá, a sok százezer, EU-s Covid-igazolvány nélkül maradt beoltottnak pedig nem lenne kedve nevetni ezen a színjátékon.

Januártól a Szlovák Posta nem viszi ki szombatonként a napilapokat, így az Új Szót sem az előfizetőknek. Bár a terjesztés a hét többi napján változatlan marad, a drasztikus lépés biztosan sok kérdést felvet olvasóinkban.

Úgy kezdődött, hogy Szlovákiában bezártak mindent. Aztán mégis megengedték, hogy kinyithassanak az üzletek és ajándékokat vehessünk. De azt már nem, hogy el is vihessük a szeretteinknek. Végül mégis. Van még pár nap szentestéig, lehet ezt tovább csűrni-csavarni. Fogják is, attól tartok.

Időnként feltör, mint a gejzír, mint az Old Faithful a Yellowstone Nemzeti Parkban, hogy az Új Szó „magyarellenes”. Föltör, mert valahol ki kell engedni a gőzt, amit semmilyen hasznos dologra nem tudnak fordítani.

Ha akarták, se tudták volna kötelezővé tenni a Covid elleni védőoltást a járvány első hullámaiban, egész egyszerűen azért, mert nem volt elég vakcina. Azóta túltöltötték a készleteket, és már régóta megtehetnék, de nem akaródzik. Vajon miért?

Győr polgármestere nagyszabású terveket sző. Új kulturális negyed megvalósítását tervezi, elővárosi vasútban gondolkodik, változtatási tilalommal borzolja a kedélyeket, és tip-top a TikTokon. Dézsi-Csaba Andrásnál jártunk.