Slezákné Kovács Edit a sikerportréban: Korszakot adott az Új Szónak!

Az Új Szó kisebbségi napilapként, számottevő anyaországi támogatás nélkül is fenn tudott maradni, sikeresen gazdálkodott a többségi médiumok által uralt piacon. A felvidéki magyarok egyetlen napilapja modern küllemét és gazdag tartalmát tekintve is hivatkozási alap lett a Kárpát-medencében, és ebben a most nyugdíjba menő lapigazgatónak elévülhetetlen érdemei vannak. Sikerportrénkban egy gazdag életpálya emlékezetes pillanatait idézzük fel Slezákné Kovács Edittel.

„Gyere az Új Szóba!”

„Váltakoznak bennem a pozitív és negatív érzések. Négy évtized után elmenni valahonnét, ami nem egyszerűen a munkahelyed, hanem a hivatásod központja volt, amikor nem azért jártál munkába, hogy fizetést kapj, hanem, hadd mondjam úgy, hogy az Ügyért, akkor nyilván nem egyszerű megélni egy ilyen élethelyzetet. Nem tudom, hogy akik utánam jönnek, akik a szerkesztőségekkel fognak foglalkozni, vajon úgy törődnek-e a kollégákkal, ahogy én? Azt kértem tőlük, vigyázzanak rájuk. Hát, nagyjából ilyen gondolatok kavarognak most bennem” – mondja a lapigazgató.

Az 1981-es évben járunk, amikor a közgazdásznak tanuló főiskolai hallgatót, Kovács Editet a diákkörben megkérik, segítse megszervezni az akkori KGST-tagországok felsőfokú szakmai találkozóját. A sajtóközpontban a magyar szerkesztőségek támogatása lett a feladata. Az Új Szóból érkező újságíró, Szabó G. László azzal bízta meg, hogy „délután négy órára írd meg és vidd be a szerkesztőség Gorkij utcai irodájába a tudósítást a találkozóról”. Egy évvel később pedig, ugyanezen a találkozón Szabó G. már így fordult hozzá: „Gyere az Új Szóba dolgozni, három heted van, hogy eldöntsd.”

Alig aludt a következő napokban. Amikor 1983-ban befejezte a tanulmányait, egy hónapot engedélyezett magának a diplomaosztó után, és augusztusban belépett a szerkesztőségbe. A gazdasági rovat tagja lett.

„Hozzá kell tenni, hogy soha nem készültem újságírónak. Nem vagyok riporteralkat, de volt bennem egy becsületes hozzáállás, hogy a penzumomat meg kell csinálni. Végiggondolni, mi lehet az az érdekes, fontos téma, amit fel fogok dolgozni. Azzal szoktam zárni a történetet, amikor a kiadó ügyvezetője lettem, hogy olvasóink legfőbb örömére már egy sort sem írok…”

Emelt fővel

Hamar felgyorsultak az események. Az anyasági alatt előfizette a Hospodárske novinyt és a Nők Lapját. A HN-t azért, hogy a gazdasági témákban folyamatosan képben maradjon az otthon töltött időszak alatt is, a Nők Lapját pedig a magyar nyelv ápolása végett. Még a nyolcvanas években vagyunk, amikor a főszerkesztő behívja az irodájába és leteszi elé az Új Szó gazdasági kimutatását. Azt kérdezte, „mit csinálnál ezzel, ha javítani akarnál a gazdasági eredményeken?”

„Akkor láttam először ilyet, de mondtam, hogy én mindenképpen összébb húznám a társaságot, kisebb területet foglalnék el, így azonnal csökkenne a bérleti díj. Rendben, jött a válasz, te leszel a főszerkesztő-helyettes, a gazdasági kérdésekért fogsz felelni. Így indult a vezetői karrierem, aztán jött a 89-es év. Kemény időszak volt. Pártlapnál dolgoztunk, addig a sorok között próbáltuk megírni az olvasóknak, miért nincsen jól, ahogy a dolgok abban a rendszerben működtek. Végül az Új Szó emelt fővel jött ki a változásból, mert nem tagadta meg a múltját, de megmutatta, hogy képes a megújulásra” – idézi fel Kovács Edit a fordulat időszakát.

Aztán átrendeződtek a tulajdonviszonyok. „Volt lap, amelyik vadprivatizáción ment keresztül, mi viszont azt mondtuk, hogy az egyetlen kisebbségi magyar napilapot nem lehet így átvinni az új rendszerbe, csakis átgondoltan, megfontoltan. Annyi pénzünk nem volt, hogy magunk vegyük meg a kiadói jogot, így végül külföldi, szakmai befektető mellett döntöttünk. Utólag is azt gondolom, hogy nagyon jó választás volt. Az egyik külföldi tulajdonosunk sem akart beleszólni a tartalomba az elmúlt évtizedekben. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatom, hogy csak rendes munkát vártak el tőlünk. A lapok gazdaságilag legyenek rendben, törődjünk az olvasókkal, a költségekkel, a reklámbevételekkel. Mivel én foglalkoztam főszerkesztő-helyettesként a gazdasági kérdésekkel, ebből adódott aztán, hogy kineveztek a kiadó ügyvezető igazgatójává, amikor belépett a külföldi befektető. Ha visszagondolok erre az időszakra a mai tapasztalataimmal, azt kell mondjam, nem is tudom, honnan szedtem a bátorságot, de végül szenzációs évek következtek…”

Megtaláltam önmagam

Így kezdődött az Új Szó új korszaka. A kiadó segítő támogatást kapott a mindenkori tulajdonosoktól a fejlesztésekhez. Kiépült az új szerkesztőségi rendszer és modern, nagyon attraktív, időtálló dizájnt kapott az Új Szó. A lap piacvezetővé vált.

„A kiadói munkában megtaláltam önmagam. Mindig kerestem, hogy mit lehetne jobban, olcsóbban csinálni. Ennek persze nem mindig örültek a kollégák, de az eredmények jöttek. Egy idő után magunk vásárolhattuk az újságpapírt, ami jelentős költségmegtakarítással járt. Elsőként jutottunk hozzá a kiadóvállalatok közül az előfizetői adatbázishoz a szlovák postától. Azon a földrajzi területen, ahol az Új Szóból és a Vasárnapból a legtöbbet adunk el, saját kézbesítőhálózatot építhettünk ki, és legkésőbb reggel nyolcig ki is vittük a lapokat. A hálózat már megszűnt ugyan, de több éven át nagyon jól működött. Erre ráépítettünk egy bolthálózatot, ahol a lapjainkat árusítottuk. Azokat a településeket vontuk be, ahol egyébként nem volt más újságvásárlási lehetőség. Ez is nagyon jól funkcionált és a mai napig megmaradt. Sok-sok jó dolog történt velünk annak köszönhetően, hogy külföldi szakmai befektetőink voltak. Nagyon hálás vagyok, hogy ennek a folyamatnak részese lehettem. Rengeteg munka volt persze, és rengeteg problémát is oldani kellett, de végül is van valami abban a dalban, ami arról szól, hogy csak a szépre emlékezem…” – összegzi az elmúlt évtizedeket Slezákné Kovács Edit.

A közös nevező

Mindeközben annak ellenére, hogy Európa-szerte jellemzően jelentős támogatást kapnak a kisebbségi lapok az anyaországtól, az Új Szónak és a Vasárnapnak szinte teljes mértékben a piacból kell megélnie. Miért válhatott mostohagyerekké az Új Szó a magyar kormány szemében?

„Egy ideig lelkiismeretesen dolgoztunk ki pályázatokat, mindig nagyon jó visszajelzéseket is kaptunk, azzal a megjegyzéssel, hogy sajnos nem jutott rá pénz. Ezért aztán felhagytunk a fölösleges próbálkozással. Ma nem kaphatunk Magyarországról pénzt, mert nem is kérünk. A lapjaink megpróbálnak rámutatni azokra a negatív folyamatokra is, amelyek Magyarországon történnek, és ezzel biztosan nem aratunk osztatlan sikert a kormányzatnál, de jól van ez így” – summázza a lapigazgató.

Az Új Szó és a Vasárnap kiadóvezetője az európai lapokat tömörítő MIDAS szervezet elnöke is egyben. Ebben a funkciójában a napokban egy workshop vendége volt, ahol európai fiataloknak beszélt a kisebbségi újságírásról. Megemlítette, milyen felemelő érzés volt látni annak idején Barcelonában a katalánok egységes kiállását az önállóságukért. Ebből kiérződött egyfajta keserűség is amiatt, hogy a szlovákiai magyarság viszont nagyon ritkán tud kiállni egységesen önmagáért.

„Európában szinte minden kisebbségre érvényes, hogy ha az intézményrendszerének bármelyik része kiesik, megszűnik, nem lesz helyette másik. Nem olyanok a gazdasági körülmények és a demográfiai helyzet, ami segítené új kisebbségi intézmények megszületését. Egy-egy új intézmény létrehozásához általában masszív támogatásra van szükség. A baszkoknak például 2003-ban megszűnt a napilapjuk. Szomorú történet. Lerohanta őket a rendőrség, bezárták a szerkesztőséget, de az ott élők kiálltak önmagukért és azt mondták, nekik márpedig lesz napilapjuk. Összeadták a pénzt és egy nagyon jó, vastag, tartalmas újságot hoztak létre, kiterjedt tudósítóhálózatuk van ma is nagyvilágban. Itthon viszont valahol az egész létünknek, az itteni létünknek az esszenciája, ami össze kellene, hogy kössön bennünket, túlpolitizált. A skatulyázás megkezdődött: vannak jó magyarok és vannak rossz magyarok. A saját közös nevezőnket nem sikerül megtalálnunk. Vagyis tudatosítani azt, hogy mi Szlovákiában élő magyarok vagyunk, az ügyeinket itt kell oldanunk. Van, aki Magyarországra szalad, van, aki itthon próbál meg olyanokkal összeállni, akik nem is nagyon értik, mit akarhat tőlük. Azt kellene tudatosítani, hogy mindannyian magyarok vagyunk, ennek kéne a legfontosabbnak lennie és mindent ennek alárendelni” – hangsúlyozza Kovács Edit, és az anyanyelvi oktatással kapcsolatban is megoszt egy történetet.

A gravitációs erő

„A németországi dánoknak van egy szenzációs iskolájuk, ami egy dán nagyvállalkozó adományából jött létre. Az az iskola olyan korszerűen felszerelt, olyan elismert a tanári gárdája, hogy a közelben lakó német szülők is a dán iskolába járatják a gyermekeiket. Erre szoktam azt mondani, hogy a szlovákiai magyar iskolák lakmuszpapírja két tényezőt kellene, hogy mérjen. Az egyik, hogy milyen sikeresek tudnak lenni a gyerekek, akik abba az iskolába jártak. A másik, hogy akadnak-e szlovák gyerekek, akik oda akarnak járni? Azt gondolom, hogy van mit dolgoznunk ezen a téren” – mutat rá a lapigazgató.

Az újságra vetítve mindezt, a lapnak valószínűleg nincsenek szlovák olvasói, viszont szlovák cégek is előszeretettel hirdetnek benne. Ez is egy fontos hozzávaló ahhoz, hogy az Új Szó folyamatosan meg tudta őrizni piacvezető pozícióját, miközben a konkurencia időről időre megpróbálta letaszítani a dobogóról.

„Csapatmunka eredménye, leginkább annak köszönhető, hogy vannak párbeszédeink, vitáink a kollektívában. Ezek hoznak végül olyan megoldásokat, amelyek eredménnyel járnak. Azt is tapasztalom, hogy az Új Szó és a Vasárnap egyfajta mágnes is. Akik itt dolgoztak, és kipróbáltak más utakat, általában visszajönnek. Ady írja: Föl-földobott kő, földedre hullva,/ Kicsi országom, újra meg újra/ Hazajön a fiad. Ez ránk is igaz. A fluktuáció sem nagy egy-két ritka kivételtől eltekintve. Nagyon jó munkahely az Új Szó, ha valaki alkotni akar. Az alkotás nehéz folyamat, meg kell szenvedni, meg kell küzdeni a sikerért. Nemcsak csak önmagaddal, hogy ez a mondat így lett-e a legjobb. De mindez vonzó is tud lenni, olyannyira, hogy végül nem tudod abbahagyni.”

Folytatás a videó alatt

Jó anyukátok voltam?

Milyen volt nőként irányítani több mint harminc évig egy kiadóvállalatot, jelentett ez bármilyen előnyt vagy hátrányt?

„Az esetek nagy részében kimondottan csak férfiakkal dolgoztam együtt, de sosem úgy álltam a vezetéshez, hogy ez férfi/nő kérdés. Nagyon jólesett persze, amikor fölsegítették a kabátomat, vagy kinyitották előttem az ajtót, de aztán ezzel véget is ért ez a megközelítés. Senki nem foglalkozott azzal, hogy nő vagyok, hanem az üggyel. Fontos, hogy én soha nem mondom valamire, hogy tudom, ha nem tudom. És ha nem tudom, ezt tisztázom is, amikor belépek egy tárgyalóterembe, de mivel nekem van kompetenciám arra, hogy a megrendelőt aláírjam, a kollégáknak úgy kell megválaszolniuk a kérdést, hogy megértsem. Ha megértettem, aláírom. Mindig is ez volt a hozzáállásom.

Persze, kellett a családi háttér is. A férjnek el kell viselnie azt, hogy ugyan hatra ígértem, hogy megjövök, de fél nyolckor még mindig a tárgyalóasztalnál ülök. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, és későn értem haza, előfordult, hogy úgy, ahogy voltam, ruhástól bújtam be melléjük az ágyba, és beszélgettünk. Viszont mindig tudták, hogy hol vagyok, és el is tudtak érni. Ha csöng a telefonom, és látom, hogy családtagom hív, mindenkitől elnézést kérek, de kimegyek a tárgyalóteremből, és felveszem.

Amikor a fiaim már a húszon túl voltak, mindketten egyszerre jöttek haza, ami ritkaság, és ültünk együtt a nappaliban, feléjük fordultam. Szeretnék nektek feltenni egy kérdést. Jó anyukátok voltam én nektek? Meglepődtek a kérdésen, helyeseltek, hogy persze, persze. Mégis, néha elgondolkodom azon, hogy mit tehettem volna másként, jobban. Tudom, hogy ennek nincs értelme, mert nem létezik két párhuzamos valóság, az időt sem lehet visszaforgatni, nem is kell. Ha valaki más lenne hasonló helyzetben, tudnék tanácsot adni, magamnak ez már nehezebb. Mindenesetre igyekeztem megállni a helyemet, mindenhol, nagyon igyekeztem” – foglalja össze a család és/vagy karrier témakörrel kapcsolatos érzéseit Kovács Edit.

Ismerd az olvasót!

Mivel ez egy sikerportré, természetesen most is megpróbáljuk leírni a siker kritériumait. „Nehéz pontokba szedni, mert a mai világban adatelemzések alapján működnek a vállalatok, és az újságkiadásról azt gondolom, hogy bár valóban az Excel az alapja, de mi olyan szellemi terméket árusítunk, ahol nagyon fontos megtalálni azokat az embereket, akik ugyanazt az értékrendet vallják, mint mi. Ezért is nagyon összetett dolog ez. Azt szoktam mondani, nagyon leegyszerűsítve, hogy az újságkiadás nem fogpasztagyártás. Az első és a legfontosabb szempont, hogy bármi, amit csinálunk, akár a nyomtatott kiadásban, akár online, az tessen az olvasónak. Ha tőle várjuk azt, hogy vegye meg az újságot, értékként kell tekintenie rá. Ehhez ismernünk kell a vásárlóinkat. Ugyanígy a hirdetőpartnereinket is meg kell ismernünk ahhoz, hogy a lehető legjobb portfóliót tudjuk ajánlani a számukra. Mi tényleg a piacból élünk, mögöttünk nem áll egy alapítvány. Nyitott szemmel kell járnunk, rugalmasnak lenni, és nagyon jól ismerni olvasót és a hirdetőpartnereket. Ez mindenképpen kell a sikerhez” – vallja a lapigazgató, aki végre foglalkozhat önmagával is, amire eddig nem igazán volt ideje.

„A családommal is több időt szeretnék tölteni, és fogom olvasni az Új Szót meg a Vasárnapot, megnézem az online-t is, hogy merre mennek tovább a kollégák. Azt hiszem, így lesz.” 

Tudjuk, hogy így lesz, és maradunk kapcsolatban. Mert egy jótanács sokszor egy gordiuszi csomó átvágásához is elég, főleg, ha a kardot négy évtizednyi Új Szó-s tapasztalat edzette.