Mellár Dávid: Utolsó (Duna-parton X.)

Van a szilveszterben valami jelentéktelen. Valami random, hogy akkor most kell frissíteni a gépet. Nyilván kell valamikor, de miért pont december 31-én? A csillagászati idő által meghatározott mércék például sokkal kézenfekvőbbek lennének. Mondjuk a téli napforduló idején, amely nem is esik olyan távol az emlegetett időponttól. De hát, mégis csak annyira emberi ez az időzónák által szétdarabolt ünneplés szerte a világon. A kulturális eltérésekről – mint például a kínai új éve – már ne is beszéljünk. Az idő relativitásából úgy sem nagyon tudnánk kilépni, bármennyire is szeretnénk.

Szilveszteri kocsmahangulat. Nem buli. A kommunisták közt Pesten. Annak a hangulata, hogy van szabad időd, és azt azokkal töltöd akik fontosak neked. A kis közösséghez való tartozás nélkülözhetetlen emberi érzése. Hogy történik nagyban a világ, egyre bonyolultabban és érthetetlenebbül a virtuális valóság és álhír-valóságok között, szélsőségesedve és háborúzva. De a kollektívre csak úgy lehet valamiféle jósággal felruházott ráhatásunk, ha magunkkal és a mikrokörnyezetünkkel rendben vagyunk. Legalábbis én így képzelem. Ezek létezése és milyensége már önmagában is továbbszövi azt a félelmetesen átláthatatlan hálót, amiben élünk ezermilliárd-mód összekapcsolódva egymással és más fajokkal – sőt létezési formákkal – a környezetünkben.

Ahogy nincs jelentősége, hogy hol töltjük az év utolsó napját, úgy nyer mind nagyobb súlyt, hogy hol töltjük a mindennapjaink és mit teszünk meg az ünneplés tárgyaként. Apró, finom kis hajszáldöntések mentén rajzolódik ki a létezünk. Megpróbálni bekapcsolódni újra abba a ciklikusságba, hogy kertet művelünk vagy részeseivé válunk anyagilag a lokális közösségi termesztésnek és tenyésztésnek. Hogy valamiféle kapcsolatunk lesz azzal, amivel táplálkozunk. Hogy megengedjük azt magunknak, hogy csodálattal töltsön el az, ahogy a kertünkben vagy egy erdőben a növényeket és állatokat élni hagyjuk. Nem kaszáljuk le, nem vágjuk ki, nem szólunk bele. Nem mindig látványos, tűzijáték-szerű az, ami ünneplésre méltó. Bár a cseresznyerügyek virágba robbanása vagy a mag földből való kicsírázása pótolhatja a megfigyelőt az örömérzet terén.

Talán a legjelentősebb az egészben a lokalitás, a környezeti jólét fontossága. A paradicsomi állapot megteremtése kicsiben. Érezni, ahogy megtart egy közösség, amit te magad is fenntartasz. Belátással lenni az olyan analógiákra, hogy ahogy őszre tél, úgy életre halál. De attól még lehet tökéletes íze egy utolsó paradicsomnak is. Persze ami kicsiben, az nagyban is. Nem mindegy, hogy tekintünk magunkra a nagy egész viszonylatában. Hogy képesek vagyunk-e újra gondolni magunkat. A fajt, az egész történelmünk. Hogy miért is vagyunk és hogyan. És főleg azt, hogy mennyire is részese vagyunk az egésznek, ami ezen a bolygón történik időtlenül. Ha van valami biztos az életformánkban akkor az a változás. Bármennyire is félelmetesen hangzik.

Ilyen változás, illetve a változásra való reakciónk volt 10-15 ezer évvel a mezőgazdálkodásra mint életmódra való fokozatos áttérésünk. A klimatológusok szerint a legutóbbi jégkorszak ekkoriban ért véget, a több kilométer vastag szárazföldi jégburok olvadni kezdett, a tengerszint változása pedig átrajzolta a Föld térképét. A szárazföldek területe globálisan jelentősen csökkent, Szaúd-Arábia és Irán közé pedig betört a Perzsa-öböl vize. Vagyis eléggé megváltoztak az életkörülmények, nem bibliai sorscsapás-szerűen egyik napról másikra, nem volt meteorit, sem atombomba. Inkább úgy, ahogy mostanában vagyunk a globális felmelegedéssel.

Visszatérve a bibliai édenkertbe, pontosabban annak helyére, ahol egykor Tigris és az Eufrátesz találkozásának kellemes éghajlata, a gyümölcsöktől roskadozó fák és a vizekben, halakban és puhatestűekben gazdag vizek éltettek minket. Amíg meg nem olvadt a jég, és a víz feltöltötte a tengereket, és a magasabban fekvő, terméketlenebb földekre űzte az ott lakókat. Vagyis vége szakadt az édeni bőségnek – az addig hobbiként gyakorolt mezőgazdálkodás pedig létszükséggé vált, és minél tovább művelték, annál kisebb eséllyel tudtak később visszatérni kényelmes, fáradtságos munka nélküli életmódjukhoz.

Az Ószövetség az édenkertből való kiűzetéstől, a görög mitológia pedig Pandóra szelencéjétől származtatja az addig minden gond nélkül élő emberiség problémáit: az éhínséget, a betegséget és a fáradságos munkát. Vagyis korántsem elképzelhetetlen, hogy a mezőgazdaságra való áttérés volt az igazi eredendő bűne az emberiségnek.