Putyin, a „sokarcú”

Persze, André Glucsman elfogult is lehet, hiszen néhány éve részt vett a tekintélyes hetilap, a Moszkovszkije novosztyi által rendezett konferencián, és ott bírálta az orosz elnök csecsenföldi politikáját. Nem is annyira a csecsen szakadárokat pártolva, mint inkább az orosz fiatalokat féltve, mert arra utalt, hogy ez a háború – ugyanúgy, mint az afganisztáni kaland, vagy akár a franciák algíri és vietnami rémtettei – az erkölcsi züllés és a politikai-gazdasági bűnözés melegágya lehet. Az „elvetemedett” francia ezután soha nem kapott beutazási engedélyt Oroszországba. Véleményét azonban nem titkolja. Az az álláspontja, hogy Putyin egyszerre törekszik egy többé-kevésbé demokratikus átalakulás kiépítésére, miközben ügyel arra, nehogy a szovjet diktatúrában tevékenyen szereplő tízmilliókat elidegenítse (ez lenne – szerinte – a haveli út), viszont eszközei között szerepel az orosz nacionalizmus eszmerendszere („nagy Oroszországot” kell újrateremteni), ami emlékeztet Milosevics „Nagy-Szerbia” tervére. S úgy akarja visszaszorítani a vadkapitalizmust, hogy valami sajátos „piacgazdasági bolsevizmus” megvalósításán fáradozik, amit a baloldali, de nem bolsevik orosz értelmiség kevésbé udvariasan „sztálini arcú kapitalizmusnak” nevez, mintegy az „emberarcú szocializmus” ellentéteként. Szóval: ellentmondás ellentmondás hátán... Valóban, Putyinnak számos meghökkentő ötlete van. Pontosan tudja, hogy nyugati partnerei elvárják, hogy legyen ellenzéke és a Duma valóban parlament legyen. Nem is beszélve a sajtószabadságról. De azt szokta magyarázni azoknak a nyugati politikusoknak, akik közül sok barátjának tekinti (már ha a politikában számítanak a barátságok), hogy Oroszország egyedi eset, mert az ellenzék itt csak kommunistaként lép fel és Zjuganov kommunistáinak egyedüli célja a Szovjetunió rekonstruálása. Ebben némi igazság lehet, de nem felejthető, hogy a tavalyi választásokon ugyan Zjuganovék vereséget szenvedtek, de a különben is csekély erejű liberálisokat kiszorították a parlamentből, amely az elnök és belügyminisztere által alapított Egységes Oroszország mozgalom szavazógépezete lett és megnyerték szövetségesüknek az ultra-nacionalista Zsirinovszkijt. Igen, Putyint lehet bírálni és kispéldányszámú ellenzéki-liberális lapok is megjelennek, de egyenesen elragadó az az ötlete, hogy a legnagyobb nézettségű tévéállomást, az Első csatornát, amely eddig is szolgalelkű volt, a sajtóügyi miniszter közvetlen felügyelete alá rendelte.

Senki nem vitathatja, hogy Putyinnak sikerült viszonylagos társadalmi stabilitást teremteni. Az sem kétséges, hogy Putyin nem lopta el az országát, mint belorusz kollégája, Lukasenko, vagy a nemrég távozásra kényszerült grúz Sevardnadze, nem gyilkoltatja meg az őt bíráló hírlapírókat, mint ukrán partnere, Leonyid Kucsma és noha lassan eladósorba kerülnek lányai, nem tervez olyan dinasztikus házasságokat, mint amilyennel a kirgiz és a kazah elnök megörvendeztették alattvalóikat, amikor utódaik frigye egyszersmind amolyan államközösségfélét is létrehozott. Ez a posztszovjet valóság. Ám nehezen tagadható, hogy a francia politológusnak igaza van, amikor Putyin „sokarcúságát” emlegeti. „Hitbuzgó keresztény és példás családapa, olykor a jogállam állhatatos védelmezője, olykor hitbuzgó leninista, aki Moszkvába hívja az észak-koreai vezért, hogy megkoszorúzzák a mauzóleumot...”

Putyin személyisége nem csupán azért érdekes, mert ő az a kulcsember, aki legalább egy évtizedre meghatározza az orosz „korlátozott demokrácia” lehetőségeit. Ebben a szerencsétlen Közép-Kelet-Európában azért is érdemes a figyelmünkre, mert jellegzetes típusa annak a politikusnak, aki szeretné elhitetni magáról, hogy demokrata, de nem szívesen adná fel a múlthoz kötődő nosztalgiáit és lelke mélyén azt is hiszi, hogy a demokráciában túl sok a gond, a szovjet időkben egyszerűbb volt minden, csak ne lett volna a Gulag, meg a KGB, amelyben maga is szolgált, bárha csak alezredesként...