Párbaj a börtönfolyosón

A helységben börtön is található, nem beszélve ENSZ-katonákról, rendőrökről, akik puszta jelenlétükkel is a rendet hivatottak biztosítani, messzemenően példázva, hogy a vadóc szerbekkel, horvátokkal, szlovénekkel, bosnyákokkal és albánokkal szemben, a világ más tájain eltérő kultúrák, ideológiák képesek egyazon cél érdekében együttmű-ködni, és azt, mennyivel – nos, nem felsőbbrendűek, természetesen – de kulturáltabbak ők, mint a térségben civakodó népek und nemzetek.

Hogy miért is említettem kiemelt helyen Kosovska Mitrovica börtönét, az a hírekből nyilvánvaló: amerikai, pakisztáni és jordániai rendőrök keveredtek vitába, majd önfeledt lövöldözésbe az iraki helyzet értékelése kapcsán, melynek végén két amerikai és egy jordániai rendőr életét vesztette. A cellákban emberek töltik – minden bizonnyal megérdemelt – büntetésüket, mert adott helyzetben fegyverrel és egyéb eszközökkel próbálták vélt érdekeiket érvényesíteni egy szövevényes, történelemtől sújtott, beteg környezetben. Szerbeket gyilkoltak, esetleg albánokat, fosztogattak, egyszóval kivetkőztek önmagukból, és civilizációt, szocializációt félredobva legrosszabb formájukat mutatták, melynek folyományaként ENSZ-rendőröket kaptak a nyakukba, és egyben példát, lásd fent.

Az ENSZ-rendőrök egy ideig mutatták a példát, aztán még egy kicsit, de a börtönőrzés unalmas, Koszovó különben sem az a hely, ahol börtönőrzésen és gyilkoláson kívül csinálni lehet valamit ebben az időszakban, úgyhogy arra gondoltak, megvitatják a világ dolgait mint kulturált népek, ENSZ-karszalaggal a karjukon, küldetéstudattal a szívükben.

Elkezdtek baseballról beszélni, de a baseball az amerikaiakon és japánokon kívül nem sok embert érdekel a világban, úgyhogy rátértek a krikettre, de arról meg az amerikaiak nem tudtak semmit, úgyhogy ücsörögtek egy darabig, és nagyokat hallgattak. Ekkor felvetődött a sivatag mint téma, és ebben végre mindannyian otthon voltak valamennyire, de sajnos a sivatagról nem lehet túlságosan sokat beszélni, mert lankás, meg homokos, nappal baromi meleg van benne, éjjel meg nagyon hideg, ezzel aztán vége is, ritka az olyan ember, akinek valami nagyon jó sztorija van a sivatagról, hacsak éppen nem háborúzott benne.

Elképzelhető, mennyi közös témája akad egy amerikai és egy jordániai rendőrnek. Nagyjából semmi. Szerencse, hogy létezik nemzetközi helyzet, mely fokozódásra hajlamos, és segítségével két távoli országból érkezett ENSZ-alkalmazott is könnyedén talál csevegésre alapot.

Sivatagi Vihar – ugrott be valamelyiknek, és tényleg, ebbe végre mindannyian bele tudtak szólni, bár egy albán filozófus a rács mögül kifogástalan angolsággal figyelmeztette őket a téma veszélyességére, lévén maga is hasonló csevegés után keveredett népirtással súlyosbított vérengzésbe néhány éve. De nem hallgattak rá.

Elkezdték megvitatni az iraki helyzetet, gondosan ügyelve a méltóságra és a visszafogottságra, a higgadt érvelésre, a pontosan kifejtett álláspontokra és természetesen az egyenruhára, amit viseltek.

A rabok fedezéket kerestek.

Öt perc múlva önfeledten géppisztolyozták egymást a folyosón az őrök, az ismert eredménnyel.

Hárman közülük mára csupán érvek azok számára, akik az ENSZ tökéletes csődjét látják minden katonai, rendfenntartó és béketeremtő akcióban. Multikulturális áldozatok, a paranoia elmélyítői, miszerint be kell zárkóznunk saját nemzetünkbe, városunkba, családunkba, és onnan csak aknavetőkkel ismerkedni, lehetőleg túlerőben.

Vagy szimplán hülyék. Pont olyan hülyék, mint mi vagyunk.

A szerző a Magyar Hírlap munkatársa