Októberi pecsenye

Ilyen elszabadult szenvedélyektől, féligazságoktól, vádaskodásoktól és meghátrálásoktól jellemzett októbert még nem éltem meg. Amikor e sorokat írom, még nem tudni, ki mit fog üvölteni, lesz-e sípolás a temetőben, mellverés a szobroknál. Az ünnepet, emlékeinket elrontó botrány biztosan lesz.

Valaha, Danton és Robespierre, majd Trockij és Buharin idejében azt mondták: a forradalom felfalja gyermekeit. A rendszerváltás után nálunk inkább az volt igaz, hogy a forradalmat felfalják gyermekei (copyright Pomogáts Béla). Tizennégy éve a forradalom, nyersen is, étvágygerjesztőnek tetszett. Mára, amikor évente egyszer kihúzzák a mélyhűtőből, elveszti frissességét, csak alaposan átsütve, fűszerezve fogyasztható. Bizonyára ezért sütögeti ki-ki a maga tüzén, október pecsenyéjét.

Az állami protokoll a legformálisabb, kínosan unalmas cselekményekre csökken: felhúzzák, majd leeresztik a lobogót, meggyújtják, majd eloltják a lángot. Parlamenti ülés nem lesz, mert az ellenzék haragszik a kormányra, nem jön el. A 301. parcellában a mártírok sírjára nem jut hivatalos koszorú, mert két tucat eszement megakadályozná az exkommunista kormányfőt, hogy a kommunista Nagy Imrére, Angyal Istvánra és társaira emlékezzen.

Az iskolákban nem lesz kötelező történelemóra, mert a gyerekeknek a könyökükön jön ki az egész. Hol jöjjön ki, ha a tanárok a legjobb esetben is csak kötelezően bemagolt szövegeket adnak elő, ha a szülőknek feltett kérdésekre kitérő válaszokat kapnak, ha a nagyszülők, ha egyáltalán, arról beszélnek, milyen hősök voltak ők, és milyen galádul viselkedett a szomszéd.

A pártok is külön ünnepelnek. A szocialisták és az SZDSZ nemcsak október 23-án rendez külön gyűléseket, de úgy hírlik, a néhány éve a minden republikánus érzelmű embert vonzó Károlyi-szobornál is külön kívánnak tisztelegni annak a köztársaságnak, amely a nemzet minden tagját polgárrá emelte. A Fidesz, amely tizenkét év alatt eljutott a micisapkától a kakastollig, hol együtt, hol külön ünnepel az MDF-fel, amely hajdani darutollas nosztalgiáit puhakalapra cserélné, ha tudná. A politikai pártok leghitványabbja a forradalom meggyalázásának eredeti módját választotta: Jean-Marie Le Pent hívja a Hősök terére. Azt a fasisztoid úriembert, aki, amíg mi az orosz megszállók ellen harcoltunk, Algériában a függetlenségért küzdő asszonyokat kínzott.

Ez az idei október mérlege. 1956 részese és tanúja legszívesebben melegebb éghajlatra küldené a kormányt, az ellenzéket, a pártokat és saját hajdani társait. Ezzel a szívből jövő gesztussal azonban legfeljebb magán könnyítene, senkivel sem értethetné meg, hogyan és miért vált a forradalom a napi politika prédájává, senkitől sem kérhetné, hogy ha még lehet, mentsék a menthetőt.

A mai, októberi ünneppel az a baj, hogy nem az össznemzeti emlékezet szerves fejlődésének eredményeként érlelődött ki, nem a múlt és jelen határköveként állították, mint például a franciák július tizennegyedikét, hanem ellenkezőleg: az „akié a múlt, azé a jövő” hamis premisszájaként különböző sanda szándékok áldozatává vált.

A Kádár-rendszer harmincegynéhány éve alatt sérült a legkevésbé 1956 októbere: ünnepelni tilos volt, hazudni kötelező. Ezt a szabályt mindenki ismerte, és úgyszólván mindenki betartotta. Az igazi baj 1989 októberében kezdődött, amikor a magyar politika egyik, jelentéktelenségében is torz alakjával „kikiáltatták” a köztársaságot. A cél feltehetően az volt, hogy a „kikiáltók” a történelmi dátummal legitimitást szerezzenek maguknak, és egyúttal parazita képet vetítsenek az eredeti fölé, azaz október 23. ezentúl ne csupán a valóságos, 1956-os napra emlékeztessen, hanem az 1989-es áleseményre is. Akkor kevesen vették észre a csaló szándékot, még kevesebben tiltakoztak ellene.

A következő, máig tartó időszakban a pártok rátelepedtek az önigazolásra, és koncukat azóta se hajlandók elengedni. Nem populista demagógia mondatja ezt velem, hiszen a demokráciát nem tudom elképzelni a parlamentben ülő pártok nélkül. De október 23-át nagyon jól el tudom képzelni pártok szereplése nélkül, amint a franciák, amerikaiak, svájciak stb. is a maguk módján szépen emlékeznek múltjukra, miközben a politikai pártok ott maradnak, ahová valók - a parlamentben.

Nemzeti ünnep nehezen képzelhető el állami részvétel nélkül. Az állami protokoll pedig mindenütt egyformán merev (célja ugyanis éppen bizonyos formák, gesztusok rögzítése). Azt azonban senki sem állította, hogy az elkerülhetetlen koszorúzáson, díszszemlén, kitüntetésosztáson túl is minden egyéb az államot illeti. Az ünnep akkor teljes, ha „civileknek”, azaz az állam polgárainak is jut tér saját privát ünnepük megtartására. Ha erre nincs lehetőségük, polgárból alattvalóvá fejlődnek vissza.

Deák-évben vagyunk, sokszor, talán a kelleténél többször is idézték híres példabeszédét a rosszul begombolt mellényről. Ezért szégyelleném még egyszer előhozakodni vele, pedig erről van szó.

A forradalom legfiatalabb szereplői is a hetedik évtizedhez közelítenek. Tanúi és szereplői vagyunk 1956-nak, nem tulajdonosai. De ha nem akarjuk, hogy ez a sorsunkat és a XX. század sorsát eldöntő esemény lényege eltűnjön velünk, kezdeményeznünk kellene az ünnep átgondolását. Történészekkel mindenképpen, a társadalomlélektan, a jelképes gondolkodás, a pedagógia szakértőivel valószínűleg, értelmes politikusokkal is, ha lehet.

Az se baj, ha néhány évnyi szünetet tartunk, megvárjuk, amíg valamiféle társadalmi megegyezés születik. A mostani hangzavarnál minden jobb. A csend is.