Ne legyenek illúzióink, hogy csak lesz valahogy

Milyen legyen a jövő? – tette fel szerdán a kérdést a magyar miniszterelnök a négy parlamenti párt vezetőjének. Ez komoly kérdés, legalábbis hosszú idő óta először történt meg, mivel egyik pártelnök sem látta jónak, hogy a széket maga alól kirúgva látszatfelháborodást színlelve a helyszínről elrohanva gondoskodjon az aktuális médiaszereplésről. A magyar kormányfő ugyanis az elkövetkező hétéves uniós támogatási stratégiával kapcsolatban tanácskozott a politika erős embereivel.

Valóban, milyen is lesz a jövő? – merülhetne fel nálunk is. De nem merül, legalábbis a csúcs egyelőre nem tárgyalt erről a témáról. Pedig nagyon időszerű lenne, hiszen nálunk sem lehet megmondani, mi lesz 2006 után. Nem csak arról van szó, hogy egy kicsit aggódunk a jövő miatt. Képzeljük el, hogy a mostani jobboldal által megfogalmazott stratégia megvalósítása Ficóra marad. Ezzel kapcsolatban ne legyenek illúzióink. Budapesten ezt egyelőre azzal kezelik, hogy a kormány javaslatát kiegészítették Orbán Viktoréval; azt majd meglátjuk, ebből mi sül ki. Valami ilyesmire nálunk is szükség lenne, de Pozsonyban még a kormánykoalíció sem állt a nép elé, hogy ők bizony egyeztetnek a súlyponti kérdésekről.

Pedig nem csak az uniós tervek miatt állunk válaszút előtt. Robert Ficónak a héten volt egy, a szokásosnál is kínosabb produkciója. A cseh kommentátorok által a politikai paletta legnagyobb pojácájának tartott és saját pártjában is a legoldalsóbb mellékvágányra parkolt prágai politikussal boncolgatott néhány demagóg témát. Egy dolgot azonban eszükbe juttatott. Az elmúlt két-három év után tulajdonképpen itt lenne az ideje, hogy felvázoljuk, hol vannak a reform határai. Hol tart ma a szlovák társadalom, és melyik az a pont, ahol már lazulhat a gyeplő, s már nem kell tovább az optimális görbe mentén haladni. Nem biztos, hogy már elértük ezt a pontot, de azért jó lenne vitatkozni róla. Ezt valószínűleg a reformerek is érzik, legalábbis a héten a legérzékenyebb húron játszva, a keresetek terén igyekeztek pozitív bejelentést tenni. Ilyesmiket kellene a jövőképbe építeni, egy ilyennek a keretében még azt is könnyebben megemésztenénk, hogy mondjuk, az euró bevezetése érdekében az elkövetkező négy évben további megszorításokat kell elviselnünk. Lazítani ugyanis csak kicsit szabad, legalábbis Magyarország példája mutatja, hogy ilyen esetben nagyon hamar évekkel kitolódik a megfelelő perspektíva. Az euró egyébként is gyakran szerepelt a heti híradásokban. Mindenki bólogatott a jegybank kétségbeesett árfolyam-letörési kísérletei láttán, pedig tudták, nem sokat érnek. Egyébként pedig nem nagyon érthető a hazai termelők versenyképessége miatti nagy riadalom. Miközben az illetékesek aggódnak a korona szárnyalása miatt, bárki láthatja, hogy a határ menti pénzváltókban hónapok óta nem javul a forint/korona árfolyam. A környező országok pénze ugyanis hasonló ütemben javul, emellett az olcsó munkaerőre számító cégeink ugyanolyan esélyekkel szállnak ringbe külföldön, mint a magyar, lengyel vagy cseh vállalatok. Tehát nem kell félreverni a harangokat, és piacra dobni a jegybank eurótartalékait.

Végezetül foglalkozzunk a kis falvak problémájával. Ivan Miklošék ezeket pénzügyi megszorításokkal idén szerették volna rákényszeríteni a hatékony menedzsment kialakítására. Az MKP kétéves átmeneti időszakot harcolt ki, de azóta sem tapasztaltuk, hogy valamiképpen segíteni szeretné őket a megoldás megtalálásában. ĺgy továbbra is a kormányra várunk. Ez állítólag a második negyedévben terjeszti be a megoldási javaslatát. Parancsolni viszont nem tud, így legfeljebb arra számíthatunk, hogy néhány helyen mintaprogramok lefuttatásával igyekszik majd bizonyítani, hogy a közös ügyvitel nem jelenti a kis falvak önállóságának elvesztését.