Nagyvárosostromok

Áttekinti a huszadik századi háborúk sikeres nagyvárosostromait, ezekből kiemel hármat, és a mostani amerikai hadvezetés számára összefoglalja a tanulságokat. Modelljei önmagukban sem érdektelenek. Az 1944-es amerikai bevonulás Párizsba, Budapest 1944–45-ös szovjet ostroma, végül Berlin 1945. májusi bevétele. A szövegezők a párizsi változatot tartanák ideálisnak. Megvalósítható forgatókönyvként teljesen elvetik Berlin bevételét, s persze nem túl lelkesek a budapesti ostrom megismétlése iránt sem. De úgy látják, hogy a kialakult helyzetben végül is a Mezopotámiában harcoló egységeknek egy „könnyített Budapest-modell” kipróbálásán kívül most nagyon más lehetőségük nincs. Az első alabamai változat szerint az amerikai hadsereg elszánt helyi ellenállást leküzdve az újabb történelemben eddig még soha sehol sem vett be Bagdad nagyságú várost. Hasonló sikerekkel más hadseregek sem büszkélkedhetnek. Összemérhető feladatként leginkább Berlin bevételét szokták említeni. De míg ott a háborúban kiváló harci tapasztalatokra szert tett és ideológiailag motivált szovjet ostromlókkal szemben a német városvédők igen nagy számban öregekből és tapasztalatlan fiatalokból álltak, a támadók áldozatai elviselhetetlenül nagyok voltak. Elvben hatékonyabbnak látszik, és – mint kiderül – amerikai katonai tankönyvekben is megfontolni való példaként tartják számon Budapest ostromát. A Vörös Hadsereg a frontális támadás előtt a bekerített várost hat hétig tüzérséggel és bombázásokkal „puhította”. Nagyon sok volt a civil áldozat, de – így az amerikaiak – az akció végül is hatékony volt. Amikorra a szovjet csapatok beértek a városmagba, az ellenállás már összeomlott. S az ostromlók veszteségei végül is a világháború nagy városi csatáihoz képest sokkal kisebbek voltak. A párizsi sztori ezekhez képest rózsaszínűbb. A városban német csapatok állomásoztak, a hadvezetés ellenállásra szólította fel őket, de a helyi Wehrmacht-parancsnokok megadták magukat. Ha szembeszálltak volna, Eisenhowernek meg kellett volna kerülnie Párizst, mert ekkora város komolyabb ostromára nem volt felkészülve. Az amerikai főparancsnok, Tommy Franks alapkérdése most az 1944-es Eisenhower-dilemmához mérhető. Hogyan vegye be Bagdadot anélkül, hogy szétrombolná, és ez túl sok helyi áldozatot követelne, miközben saját csapatait sem erőltetheti be a húsdarálóba. Végül is az iraki csapatok, ha nem bizonyultak is teljesen alkalmatlanoknak, azért – így az elemző – eddig túlságosan nem villogtak. Komoly teljesítménynek valamilyen számottevő ellentámadás vagy az amerikai utánpótlási vo-nalak legalább ideiglenes átvágása számítana. Eddig ilyesmiről nincs szó. A szövetségesek kezéből legalább valahol át kellett volna venniük valamilyen operatív kezdeményezést. Ehelyett néhány helyen – elsősorban városi környezetben – képesnek tűntek állásaik megtartására és az amerikai vagy brit tűz viszonzására. Lehet, hogy ez nem komolyabb teljesítmény, de Bagdad védelmére még túl sok is. Ráadásul az iraki biztonsági infrastruktúra – vélik az alabamai elemzők – a 1991-es hadjárathoz képest sokat javult. A hírszerzés és a diplomaták ezért lázasan keresik – mind ez ideig eredménytelenül – az ostromot elkerülhetővé tévő politikai megoldást. Hiszen a frontális ostrom lenullázná az amerikaiak eredeti háborús céljait. Radikálisan növekednének saját veszteségeik, túl sok civil pusztulna el, és Bagdadot hosszabb időre lakhatatlanná tennék. Párizs – akármennyire szeretnék – bár a hadjárat tervezésénél a legvalószínűbb megoldásnak látszott, mindinkább távolodni látszik (ez a valódi kudarc, nem az előrenyomulás lassúsága vagy kaotikus volta). Amíg a „vereség és halál” alternatívát nem sikerül az iraki főtisztek számára valamilyen „vereség és élet” választássá alakítani, szükségszerűen nem marad más: a legrosszabb forgatókönyvekre kell felkészülni. Lehet kivárni, csapatokat összevonni. Esetleg lehet kiéheztetni, kiszomjaztatni a várost. Valamilyen győzelem biztosan kikényszeríthető. Az igazi probléma azonban az – mondják az elemzők –, hogy az amerikaiak így (miközben maguk sem kívánják ezt) lassan „belesüllyednek” a Budapest-forgatókönyvbe. A civil áldozatok akkori aránya a katonai tervezők számára most is elfogadható lenne (végül is saját embereik pusztulását váltanák így ki), de tudják, a nemzetközi média a klasszikus megoldást most egyszerűen nem fogadja el. Ráadásul „a Budapest-változat olyan lejtő, amelyen nagyon hamar Berlinben kötnénk ki”. Úgy látszik, még mindig keveset tudnak az iraki védelem belső gyengeségeiről. Vannak, akik szerint lehetne próbálkozni a légideszant-egységek meglepetésszerű bevetésével. Mások szerint a páncélosokat egyelőre nem tudják helyzetbe hozni, s nélkülük egyszerűen lemészároltatnák a tengerészgyalogságot. Mindenképpen be kell azonban keríteni a várost, és az irakiakkal el kell hitetni, hogy komolyan el vannak szánva az ostromra. Az orosz diplomatákkal történt vasárnapi incidens világosan mutatja, ettől még messze vannak. Ha már elúszott a párizsi modell – s hogy a berlini meg véletlenül se válhasson valódi eshetőséggé –, nem marad más hátra, mint a budapesti változat egy könnyített fokozatával próbálkozni.

A szerző szociológus